Elhanyagolt Kánaán

Ma egy nagyon érdekes megbeszélésre voltunk hivatalosak. Sebastiánt az ubedai városvédők és a kiskerttulajdonosok egyesülete kereste meg, hogy beszéljenek a problémáikról. Ebben az az érdekes, hogy Úbeda a szomszéd leader csoport területe már, mégis Sebastiánt hívták. Talán mert itt lakik, vagy mert magának is van kertje.

A várfal alatt húzódnak a kertek

Úbeda nagyon szép reneszánsz városát hajdan kiskertek, „huerták” vették körül. A hegy tetején áll a város és a  vár, a várfal alatt meg a kiskertek, kisházak, állattartók épületei. A mór hagyományoknak megfelelően vízvezetékekkel, vízgyűjtő kis tavakkal vannak felszerelve a kertek.

De az elmúlt években az önkormányzat olyan döntéseket hozott, ami nem kedvezett az intenzív termesztéssel szemben amúgy is versenyképtelen kertészeknek: még egy körúttal kiszélesítették a várfal alatti burkolt részt, plusz parkolót építettek, hogy a turisták letegyék az autókat mielőtt a szűk utcás belvárosba mennek. Az a forrás, ami a várfalban ered, és ahová hajdan az állatokat vitték itatni, mára két autóúttal van elvágva a kiskertektől.

Gyülekeznek a résztvevők

És most mindenütt szeméthegyek, halmok, kidobott tévé, sittkupacok, nejlonszatyrok a kertek alján.

Az útépítésnél nem járt el gondosan az önkormányzat: olyan farmépület is akadt, amit gyakorlatilag kettévágott az út. Szomorú látvány a szép új útról: az épület egyik fele még áll, az istállóban ott a jászol, a falak romosak, sok a szemét. Néhány kerttulajdonost annyira megharagítottak az útépítéssel, hogy nem is akarnak tudni itteni birtokukról. Közben ezen a részen nem szabad építeni, csak fenntartani épületeket, de felújítani sem engednek, a tető megjavítása meg már felújításnak számít. Pedig rossz tetővel egyre csak romlanak az épületek. De az önkormányzat azt akarja, hogy tűnjenek el a risszrossz farmházak és maradjanak csak a szép kiskertek, meg az olívás. De hogyan maradjanak meg a kiskertek, ha nincs hol megaludni, nincs hová tenni a szerszámot, nincs hol fogadni a zöldséget vásárlókat? Omlik-romlik minden, a következő generáció már nem fog itt kertészkedni.

Krumplivetésre előkészített talaj. Úgy vannak az árkok megcsinálva, hogy
 elkígyózzon köztük a víz.
A krumplit négybe vágják és a bakhát oldalába nyomkodják majd.

Pedig magyar kertész szemmel ennél jobbak nem is lehetnének az adottságok. Úbeda egy 35 ezres város, jelentős turistaforgalommal, a kertek 200 méterrel a várfalak alatt kezdődnek. Itt nem kell télen abbahagyni a termelést, csak mást vetnek télire, zöldségből évente 3-4-szer lehet betakarítani. Most hagymát és spenótot takarítanak be és vetik a krumplit. Aztán jöhet a paradicsom és egyéb nyári termények. A karfiolt már betakarították, a kint maradt lombos növényeket hamarosan belerotálják a földbe, tápanyagpótlásként. A hagymát úgy takarítják be, hogy a gumókból valamennyit kint hagynak a földben, az „fial”, és később újra betakarítják… nincsenek kemény fagyok, sokkal könnyebb itt gazdálkodni.

Betakarításra váró hagymaföld, a háttérben romos
farmépület.

És különlegesek a vízzel kapcsolatos adottságok – úgy is mondhatnám, hogy fantasztikusak. Ugyanis Úbeda egy olyan hegyen van, ahol egy furcsa alakú vízzáró réteg van a mélyben, a hegy maga meg mint a szivacs, tartalmazza a vizet. A városban fönt kell kutakat ásni, minden háznak van saját kútja ( a középkorban ettől bevehetetlen volt a vár), lent a hegyoldalban meg „vízszintes kutakat” készítenek. Megkeresik a vízzáró réteget és fölé egy galériát készítenek boltívből, az alján meg összegyűlik és kibukkan a víz. Ez persze sok helyen magától is megtörténik, egyik forrás a másikat éri.

Csak egy lyuk a partoldalban: ilyen "vízszintes" kutakban fakasztják a vizet.

Már a mórok is kihasználták ezt: a hegyoldalban (valakinek a kertjében) megvan a mór királynő fürdőhelye – elgazosodva, romosan és beledöglött egy sündisznó.

Egy különleges forrás: itt hajdan egy mór királynő fürdött.

A pusztuláshoz persze hozzájárult a Közös Agrárpolitika is: olívaültetésre olyan jók voltak a támogatások, hogy nagyon sokan átnyergeltek erre a kevésbé munkaigényes ágazatra. (Kézi munka csak a betakarítás és a metszés, tehát csak télen kell benne dolgozni, a többi munka gyomirtás és talajművelés mind traktorral megy.) És ki kapál egész évben, ha ugyanannyit vagy többet keres a támogatott olívával…. Tehát itt van a „mar de olivos”, az olajfatenger, ami a legdurvább monokultúrák egyike, és az egész város a Lidlben meg a Carrefourban vásárolja  a zöldséget.

A kertek maguk szépen gondozottak.

Arról tanácskoztak tehát, hogy hogyan lehetne egy olyan sétautat csinálni, ami levezetne a kertek közé, vagy hogyan lehetne a megtermelt zöldséget valahogyan értékesebbé tenni, vagy hogyan lehetne az önkormányzatot figyelmesebbé tenni rá, hogy az építés megtiltásával „magától” nem fog megszépülni ez a terület. A megharagított és lehetőségeiben gúzsba kötött kertészek már nem tartanak ki soká – a következő generáció nem fog itt kapálgatni, hacsak nem lépnek most valamit.

A kerttulajdonsok egyesülete elnöke szerint a granadai mór palotában, az Alhambrában 2 órát tölt el az ember, amiből 30 percet van az épületben, a többit a hűs vízzel öntözött kertekben sétálgatva tölti. Miért ne lehetne itt is népszerű egy kertek között vezető sétaút….

Hagymabetakarítás ideje van.

A tanácskozásra hivatalos volt egy közeli falu általános iskolájának igazgatója is, mert szóba került, hogy a diákokat tanulmányútra távoli vidékekre kell vinni, ha biogazdaságot vagy egyáltalán olíván kívüli mezőgazdaságot akarnak nekik mutatni. Az iskolaigazgató (akit már korábban megismertünk, mikor Ábel beíratása előtt bizonytalankodtunk az osztályválasztásnál) bevallotta, hogy nem is járt még Úbedának ezen a részén.

Ábel egy 400 éves gránátalma fa alatt.

Sebastián megígérte, hogy beszél az itteni leadercsoport vezetővel, és rendeznek egy kerekasztalt a témáról. Én meg csak csorgattam a nyálam a kiskertek után, és arra gondoltam, hogy még csak fölszántatni se sikerült az ősszel azt a kis darabot ott, a házunkkal szemben….

Megnéztem a blog statisztikáit, és egy dologra nagyon kíváncsi vagyok: vajon ki olvas bennünket az Orosz Federációból? Érdekes lenne megismerni az észrevételeit, véleményét.

Gyönyörű a kilátás a kertektől az olívafás tájra.

És még valami. Amikor az egyetemre jártam, az egyik évfolyamtársam írt egy dolgozatot "A ronda kert" címmel. Arról volt benne szó, hogy hogyan csúfítják el kemény munkával az emberek a kertjüket (madárrisztás, vakondkergetés, vadvédelem ürügyén, vagy csak egyszerűen mert fel akarnak használni szépnek gondolt tárgyakat, például dezodoros dobozokat). Alább összeválogattam néhány példát az úbedai kertekből.

A színes rongyok engem is elriasztanak...

Felaggatott zsákok. Madár-riasztás?

Ez bizony egy tévé a karfiolbokrok között...

És a kedvencem: úszásoktatáshoz használt szivacsrúd
felkötve a fára.

Csendes napok, avagy hol a templomkulcs?

Csendesen telnek a napjaink, mert Guszti elutazott Burgosba. Az ottani csoportot értékeli éppen a cordobai egyetem csapata, azt vizsgálja meg participatívan.

Én meg közben próbálok minél többet megtudni az itteni munkáról. Tegnap Santistebanban voltam, egyik megbeszélés a másik után – nagyon érdekes volt. A „Territorio Museo” projekt most jutott oda, hogy minden településnek csináljanak egy brossúrát, először ezt beszélték meg a grafikus vállalkozóval és a tartalmat összerakó fiatalemberrel.

Ólomüveg templomablak.

Jót derültek rajtam, aki két térképpel a táskámban közlekedek 3 hét itt tartózkodás után is, meg azon is, hogy elmeséltem, hogy felmentünk Santisteban várába. Oda ugyanis soha senki nem megy fel, nem elég szép, nem elég jól gondozott és balesetveszélyes is. Levonták a következtetést: ha a turistának eláruljuk, hogy van vár, akkor az bizony felmegy. És ha felmegy, akkor azt előbb-utóbb rendbe kell majd szedni, még akkor is, ha épp most nincs rá pénz. De hát nem lehet kihagyni a brossúrából.

Templomkapu Santistebanban. Hol lehet a templomkulcs?

Érdekes dolgot tudtam meg a helyi vallási életről. Itt kis közösségekbe, ún. Cofradía-kba tömörülnek az emberek. Olyanok ezek, mint a mi plébániaközösségeink, csak szorosabbak, és civil-szervezet szerűek. Tagdíjat szednek, kirándulásokat szerveznek, segédkeznek ünnepeken, és vannak falvak, ahol havonta másik Cofradía őrzi a templomkulcsot. Saját közösségi házuk van, ahol találkoznak, énekpróbát tartanak, közösségi életet élnek. És bizonyos nagy ünnepeken rendezvénysátrakat állítanak és azokban „kitelepülve” ünnepelnek. Ez Sebastián szerint a külső szemlélő számára nagyon vicces, egy hatalmas rendezvénysátor „A Jó Halál Kegyelméért Plébániaközösség” felirattal, és ha benézel, bent folyik a sör, a bor és mindenki táncol meg beszélget, a gyerekek szaladgálnak.

Egy Cofradia közösségi háza

Itt a Nagyhét a legnagyobb esemény, ezen fel is vonulnak. Először nem tudtam, mit keres a cukrászda kirakatában a sok kis csuklyás klu-klux-klánra emlékeztető figura, de már világos: ilyen szerelésben vonulnak fel a Nagyhéten. (Kár, hogy nem maradunk addig.) A Cofradíák nem egy templomhoz kötődnek, hanem egy-egy kegytárgyhoz, vagy a templomuk egy kápolnájához. Sokszor a nevüket is innen veszik. Sétálgatva a városban, minden sarkon van egy templom, de ezt már megszoktuk Spanyolországban. És tényleg, az egyes szobrok, kápolnák előtt tábla mutatja, hogy melyik Cofradía tartja rendben a kápolnát, gyűjt a felújítására stb.

Cukrászda kirakata

Sőt, olyat is láttam, ahol a kápolna bejáratánál roll-up hirdette, hogy az adott Cofradía elvitte a helyi fiatalokat Madridba, amikor ott járt a Pápa. Sebastián szerint van olyan Cofradía, amelyik a bevándorlók segítését tűzte ki célul, keresnek nekik szállást, ruhát stb. A fekete Afrikából most már ide is érkeznek, habár sokkal kevesebben, mint a parti Valenciába. Szóval ez nem egy marginális elem a helyi társadalomban, hanem egy alapvető szövet, ami rendszerezi, mederben tartja a közösségi életet. És csaknem minden utcában van egy közösségi ház vagy terem. Tagdíjaikkal gazdálkodnak, nem nagyon szorulnak leaderes segítségre. Habár akadt olyan, aki megkereste őket, mert az egész templom felújításra szorult, de erre itt más források vannak.

Ábelnek tegnap azt a feladatot adtam, hogy két kisfiúról tudja meg a nevét, akivel egy osztályba jár és még nem tudja, hogy hívják. Azzal ugrott a nyakamba suli után, hogy "Diego és San Fransisco!" Ez nagyon jellemző itt, hogy szentek és Jézus életének eseményei is keresztnevekké váltak. Vannak nők, akiket Megtestesülésnek vagy Oltáriszentségnek hívnak (idősebb korosztály), és fiúk, akiket Jézusnak, sőt Jézus Máriának. És, mint most megtudtuk, Ábel osztályába jár egy Szent Ferenc is...

Felfedeztünk egy felnőttjátszóteret: edzőgépek vannak kirakva.

És még valami: a spanyolok (és az olaszok is) odavannak a Betlehemekért. Mostanra már lebontották őket, de itt nemcsak a templomokban, hanem tereken, utcákon, sőt még a tenger vízébe is Betlehemet állítottak. De olyanokat ám, amiben malomkereket forgat meg a víz és összegyűlik egy kis tóban, vagy emberek verik bottal az olívafákról a bogyót és a pék tolja be a kenyeret a kemencébe. Szóval apró kis emberkék mozognak, sürögnek-forognak, lehetőleg Krisztus-korabeli ruhában. Egyszer (még 8 évvel ezelőtt) voltunk egy vásárban, ahol Betlehemhez való figugárak árultak. Minden méretarányhoz külön stand volt (kódokban beszéltek, volt aki 1:20-as, más 1:30-as bábukat árult.) Vagyis egy-egy kézműves egyféle méretarányú figurákat készített és árult. És a mindenféle pásztor, paraszt és kézműves mellett a Betlehem kötelező rész a "cagante", vagyis egy figura, aki éppen kakil... Az alábbi fotókat különösen Milán figyelmébe ajánlom.

Nem aprózták el...

...és ügyeltek a részletekre.

Ugyanaz közelebbről: a malom csak hangulati elem.

Víz alatti Betlehem az olasz tengerparton. Gondolom a halászok állították.

Röpteti és kikacagja

Elég zsúfolt hétvégénk volt, szombaton Gusztinak még dolgoznia kellett, úgyhogy Ábellel elmentünk az archeológiai múzeumba és utána a piacra. A múzeumban voltak ibériaiak, rómaiak, muzulmánok és vízigótok  - csak azt nem tudtuk meg, hogy ezek a mai spanyolok kiknek a leszármazottai. Persze, ezt a magyarokról se igazán tudjuk, úgyhogy talán mindegy is. Maga a múzeum is egy reneszánsz palotában volt berendezve, itt márcsak így megy ez.

A piacon vettünk halat, nagyon csábított a sok tengeri jószág, csiga-biga, rákolló. És már kezdenek szamócát árulni, Ábel rá is vett , hogy vegyek neki 3 szemet. Amikor az árus látta, hogy ott helyben meg akarjuk enni, visszakérte az egészet és gondosan megmosta. Még meg is törölgette a szemeket.

Délután kirándulni indultunk – vagyis megnézni olyan helyeket, amikről beszéltek nekünk, de mi magunk nem láttuk még. Az első egy zarándokhely volt, az „Ermita de la Virgen de las Estrellas”. Itt valamikor egy Mária jelenés volt, ennek emlékére zarándokolnak ide nagyon sokan. Májusban egész lakókocsi- és sátortábor van itt, itt is alszanak (vagy virrasztanak) a zarándokok. Mivel már kaptunk képzést templomos lovagokból, figyeljük, hogy a Szűz melyik kezén tartja a Kisjézust és egyéb templomos jeleket.

Ezt a jószágot a helyiek pollo-nak, vagyis csirkének hívják.

Megálltunk a dinoszaurusz lábnyomot őrző látogatóközpontban Santisteban határában. Eköré dinós játszóteret építettek – látszik, hogy a célcsoportja a gyerekes családok. Szerintem ez elég ergyára sikerült az itteni látogatóközpontokhoz képest, épp csak egy házikót emeltek a lábnyomok fölé. Mindenesetre megtanultuk, hogy a dinoszauruszoknak 3 ujjuk volt, és a középső rövidebb. Itt azért maradtak meg a lábnyomok, mert a folyóhoz jöttek a dinoszauruszok inni, belesüllyedtek a sárba, aztán valami más üledékes kőzet kitömte a lábak helyét, és így együtt kövesedett minden meg. Aztán a felső réteg kikopott, a lábnyomok meg előbújtak. Nem túl logikus, de mindegy - a játszótéren mindenesetre elidőztünk egy kicsit.

Aztán felmásztunk Santisteban várába. Ábel merészen egyedül vágott neki a várfalnak, de nem esett le. Sajnos erre is ráférne egy felújítás, a trepnik sokhelyen elgörbültek, a rácsok megcsúnyultak. Olyan furcsa vörös anyagból van az egész hegy és a föld, mintha Halimbán lenne az ember.

Este olyan fáradtak voltunk, hogy egy tapabárban kötöttünk ki Úbedaban, már nem volt erőnk vacsorát főzni. Eszünkbe jutott az élmény, amikor Angliában voltunk egy konferencián (Ábel 3 hónapos volt), és egy kocsmában délután nem adtak kávét, mert gyerekkel nem lehet a kocsmában tartózkodni. A gyerek a babakocsiban aludt – mindegy volt neki, hogy kocsmában van-e sem. A spanyolok szerencsére nem ilyen vaskalaposak, Ábel rendszerint kap valami apróságot, édességet, kedvességet.

Vasárnap reggel ugyanebbe bárba mentünk kávézni (mellette hagytuk az autót a parkolóban, praktikusnak tűnt), amikor hirtelen Guszti nyakába ugrott egy orrpiercinges fiatal nő. Nagyon gyorsan magyarázott, hogy ezek a magyarok milyen aranyosak és hogy egy csomó mindent hagytak nekik és még pálinkát is kaptak tőlük… kiderült, hogy a lány a szállodában a recepciósok főnöke, ahol a múlt heti magyar csoport megszállt. Mindannyiunkat körbepuszilt és bemutatta a barátját, akivel szintén puszizkodni kellett és egy csomó kirándulóhelyet rajzoltak a térképünkre – az volt a kezünkben, meg bakancs a lábunkon, ránk volt írva, hogy ma kirándulunk.

Az ott fent Guszti Danival.

De ezen a napon különleges program várt ránk: Gusztit meghívták repülni. Egy Dani nevű fiú, akivel egy turisztikai projektmegbeszélésről ismerünk. (Jorge Manrique reneszánsz költő életének állomásain készülnek tanösvény-félét összerakni az itteni turisztikai vállalkozókkal. Dani azért érdekelt, mert a felesége egy vár úrnője, ami ugyan már szomszéd csoport területe, de mivel ott született Jorge Manrique, a halhatatlan költő, hát átnyúlik a projekt.) A repülés nagy élmény lehetett, ha egy kis levegőhöz jut, biztosan megvágja majd Guszti a filmet, amit közben forgatott.

Castilla de Segura: több gyűrűben várfal veszi körül és iszonyú magasan van...

Dani feleségének, Mercedesnek a vállalkozása menedzseli a Castilla de Segura nevű várat, ami elképesztően szép. Miután Guszti repült,  Mercedes megmutatta nekünk a várat. A kettő között lefektette 3 éves kisfiukat, mi meg addig grillcsirkét ettünk (az út szélén árulták lakókocsiból) egy padon, ahonnan a hegyekre és a várra nyílt kilátás és a sarkon túl tüzet rakó és ünneplő spanyolok megkínáltak sörrel. És sétálgattunk a faluban, sok szűk utca a hegyoldalban - állítólag itt már nem lehet házat venni, annyira felmentek az ingatlanárak – amikor elénk ugrott egy bácsi. Nagyon sokat beszélt és nagyon kedvesen, nyugdíjas professzornak mondta magát, és nagyon unatkozhatott.

Mercedes, a várúrnő.

Mercedes, a várúrnő aranyos volt, pedig nem is lett volna nyitva a vár aznap délután. És alig akart elengedni, elmesélte, hogy melyik termet hogyan szeretné átalakítani, hogy kirakja a 10 éves vitrineket, hogy más stílusban kell megcsinálni a Jorge Manrique termet… még csak fél éve viszik a várat, még csak egy augusztusuk volt (az a főszezon), és most lesz az első nagyhetük, ami a második legnagyobb utazási szezon. És az előző évek nagyon szárazak voltak, de itt a várban van víz,  így lehúzódtak a hegyekből a vadkecskék, és nem akaródzik nekik elmenni.

Kecske a várfalon

 
Az ajándékboltban beszereztünk egy sorozatlövő gumispisztolyt, amivel Ábel később végiglövöldözte a falut. Két óra várnézés után úgy ötödszörre sikerült elbúcsúznunk, de a kapuból Mercedes még visszaszaladt, hogy megmutassa nekünk a vár kulcsát (jó nagy volt, a pincekulcsunk kétszerese.)

Kilátás a várból.

Visszafelé az autóhoz menet olyan királynőnek érezhettem volna magam, akit egy egész hadosztály védelmez (szigorúan gumis pisztollyal), ha elénk nem ugrik a már jól ismert bácsika…. Újabb negyed óra a magyar nép történetéről, a baszkokról és egyéb Európába pottyant népekről, háromszori búcsúzás, közben ránksötétedik, és már mehetünk is.

Senor Nemes...

...és egyéb kevésbé ismert lovagok a várban.

Guszti nagyon jól illeszkedik a közvetlen és kedves andalúzokhoz, csak én érzem magam hideg, északi és ráadásul szőke népségnek… meg nem is vagyok olyan beszédes, mint ők.

Estére visszértünk Úbedába, és valaki sampont öntött a szökőkútba a Plaza de Andaluzia-n.... csak azt sajnálom, hogy nem nekem jutott eszembe.

Viadalbikák és reneszánsz palota

Tegnap megengedtük Ábelnek, hogy ne menjen oviba – ehhez külön beszéltünk az igazgatóval és az óvó nénivel is, velünk jöhetett a bikafarmra. Igen ám, de a bikafarm csak délután következett, a délelőtt tanácskozással telt egy zárt teremben. Ábel nem okozott csalódást, rajzolt és színezett, nem is lehetett észrevenni, hogy ott volt. És amikor állítanom kellett a kamerán – az ülés jó részét vettem- akkor Anna ügyesen beállt a helyemre, és kiegészítette a rajzot a kért kapolcsigákkal meg házikókkal.

Fiatal polgármester köszöntötte a társaságot.

Amúgy jó volt magyar arcokat látni, már jó ideje nem találkoztam a naturámásokkal. Azokról a magyar polgármesterekről meg úgysem érdemes megemlékezni, akik  a Michelin csillagot érdemlő narancssaláta és omlósra párolt, szaftos bikahús helyett sült krumplit és kólát kérnek egy olyan izgalmas helyen, ahol a viadalra készülő bikákat nevelik és a torreádorokat edzenek. (De a kedvencem a vidékfejlesztő kolléga, aki sok láda zöldséget hozott ajándékba, de fogalma se volt, hogy azt hogyan vigyük el az irodába, és megpróbált rávenni, hogy rendeljünk az ajándék zöldségei miatt egy külön autót.) És azért az sem semmi, hogy a reptéren kiderült: összesen 36 liter pálinka jött el a bőröndjeikben. Viszont a többség érdeklődő volt és sokat kérdeztek, remélem élvezték a kirándulást.

A vidéki hotel kertje, háttérben a fás legelő szabadon élő bikákkal.

A bikafarm izgalmas volt: a kistérség egyik felét borítják csak olívafák, a másikat fás legelő. A hegyi legelőkön szabadon tartják a bikákat, és csak akkor fogják be őket, ha viszik a viadalra. Drótkerítések vannak, kapun engednek be a farm területére. A bika annál jobb, minél kevesebb embert lát életében. A viadal végén mindig megölik a bikákat, ugyanis csak addig jó a bika, amíg nem tudja, hogy miért van ott. Addig lehet idétlen szövetekkel hergelni meg elugrani előle. Amúgy nem egy buta állat, ha másodszor is beengednék az arénába, helyből megölné a torreádort. Ötszáz kiló tiszta izom.

Ötszáz kiló tiszta izom.

 

A bikaviadalok ideje lejárt, a fiatalok nem mennek már el rá. Nem divat már az állatkínzás, a turisták esetleg egyszer elmennek, de nem népszerű. (Ha mondjuk egy kutyát hergelnének valamivel, aztán hegyes kardokkal bökdösnék a hátát, hogy jól vérezzen, a végén meg leszúrnák, tapsolnál?) Megváltozott a világ és vele a kultúra.

Ezt a bikás helyet azért támogatta a leader, hogy „Jurassic park” legyen belőle a turistáknak, mint egy múzeumban, megmutassák, hogyan működött ez az ágazat régen. És nem is a bikák eladásából élnek már, évente 35-36-ot visznek csak viadalra, hanem hotelként üzemelnek, meg a torredároknak kínálnak gyakorlóhelyet. (Amire aztán megtelik turistával a hely, hogy lássák, hogyan készülnek fel a torreádorok.) Vicces ez, ma már a turista szeretne a „dolgok mögé nézni” és tanulni valamit, nem csak úgy végignézni a sót.

Érdekes az enterieur:minden régit megtartottak, amit lehetett.

 Szóval Ábelnek tetszettek a bikák, és kapott a bikafarm vezetőnőjétől egy kard alakú tollat, amivel egész hazaúton kardozott. Igaz, hogy a fantasztikus ebédet nem bírta kivárni, már a buszban kibontotta szendvicsét, de nem hibáztatom: úgy megcsúsztunk, hogy ¾ 4-kor még nem volt a tányérunkon az ebéd. Mindig visszük a szendvicseket, és ha éhes, egyen, ha szomjas, igyon – és cserében béke van.


 

Ábel Annával tart a buszra.

A fiam megint ki tudta választani a legcsinosabbat a tanulmányutas lányok közül, nem is akart aztán mellém ülni a buszban, csak Annához. (Ilyenkor büszke az apja.) Este pedig bemehettünk abba a reneszánsz palotába, ami a 15. században épült és éppen a mi házunkkal van szemben, ezt látjuk az erkélyünkről. Teljesen elképesztő módon birtokolja és lakja egy grófi család a 15. század óta. A berendezés, a könyvek, a porcelángyűjtemény, a festmények, mind családi örökség.

Ilyen a palota szalonja az emeletről fényképezve.

Az idős úr nagy kedvvel mesélt az épületről

A 87 éves tulajdonos vitt bennünket körbe (Cecilia kedvéért és közbenjárására, mert nagyon kedveli a művelt és franciául jól beszélő nőt, akinek a mellettünk levő házban van az irodája).  Elképesztő gyűjteménye van a családnak: 12000 kötetes könyvtárának legrégebbi darabjai az 1400-as évek végén készültek (láttunk egyet épp 1492-ből), középkori festményei közül a legrégebbi 1370-ből való. 

Az utcát is a családról nevezték el, a bácsi nagybátyja Juan Montilla, miniszter volt egykor. Látva, hogy a könyvek lenyűgözik a társaságot (volt köztünk egykori nyomdász is), széthajtogatott egy pergamenre készült nagy méretű írást: a pápa aláírása és pecsétje volt rajta, és a mai önkormányzat épülete helyén egykor álló kolostor alapításáról rendelkezik…

Összesen 12.000 kötet könyvük van.

A legviccesebb pillanat az volt, amikor felmentünk a legfelső emeleti árkádsorra, ez ugyanis egy szintben van a nappalink ablakával. Láttuk Gusztit elmélyedten dolgozni az íróasztala felett… (Mikor kiderült, hogy felmegyünk, próbáltam felhívni, hogy figyelmeztessem, de nem vette fel.)

Reggel mindig úgy indulunk oviba, hogy legyen egy-két percünk a játékbolt kirakatát megnézni. Az a játékunk, hogy kitaláljuk, mit változtattak rajta tegnap óta. Aztán becsöngetésig a hajdani kolostorudvaron várakoznak az ovisok, fogják az anyukájuk kezét.  

A pápai pecséttel ellátott okirat.

Ábel megint kacagva várt az oviban. Itt nem úgy van, mint otthon, hogy fél kilencig bármikor viheti a szülő, és a délután bizonyos szakaszában kedve szerint érte mehet. Itt kérem szigorú rend van: Pontosan 9-kor kezdődik az ovi, amikor is Marie Carmen átveszi a szüleiktől a gyerekeket. És délután 2 előtt 10 perccel lehozza a csapatot a lépcsőre, ahol egyesével átadja a gyerekeket a szüleiknek. Ha valaki kettőre nem ér oda, akkor nagy baj van, mert Marie Carmennek kettőig oda kell érnie a saját gyerekiért…. Itt senkit se érdekel, hogy az anyuka dolgozik, vagy sem….mindenki oldja meg, ahogy tudja.

Eleinte megriadtam, hogy az utcán csak elegáns embereket látok, de aztán rájöttem, hogy a nem elegánsak másutt vannak. Az oviudvaron fogják a gyerekek kezét… van itt mackónadrág papuccsal, fehér kínai sportcipő, és vastagtalpú, magas sarkú tűzvörös ribancrobogó (párducmintás bársony fölsőben folytatódik, nagyon durva)…  ezek a nők otthonról jönnek. Nem dolgoznak.

Tábla a suliban: Az Iskola a béke helye.

 

És vége az első két kritikus hétnek. Tapasztaltabb barátaink két hét bőgést jósoltak reggelente – nekünk azért ennyi nem jutott. És ma délelőtt sétáltunk a belvárosban Gusztival, amikor leszólított egy férfi. (Nekem nem volt ismerős, de ő kifigyelt minket a suliban.) Azt mondta, hogy a gyereke együtt jár a fiunkkal és a napokban beszélt Marie Carmennel, az óvónővel, és szerinte a fia leginkább az új fiúval játszik, a magyarral. Nagyon örültünk neki.

Suli után a szökőkútnál, a Plaza de Andalúzián.

 

Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy a délutánok nem könnyűek vele. Kitombolja a délelőtti nehézségeket. Gyakran focizunk vagy játszótéren fárasztom. És a bikás kiránduláson is voltak pillanatok, amikor robbant…

Ebédfőzés. A mi nappalink kicsit szerényebb a szemközti palotáénál.

Ahol Attila jár, ott a fű se nő

„Donde  Attila va, no crece ni la hierba.” Így tartják a spanyolok. És hát meg is jöttek a magyarok, mind a 34-en. (Köztük három Attila: nagy a veszély a spanyol fűnek.) Aznap havas eső esett a tiszteletükre, hogy otthon érezzék magukat. Kicsit kellett kutyagolniuk a sötét utcán a hotelig, mert a busz nem mehet be a belvárosba, de legalább a város legszebb részein mentek, például a házunk előtt. Ma reggel megnéztem: nem pusztult ki a fű, amerre jártak. (A spanyol történelem számon tartja, hogy Attila, a hun, - spanyolul ejtve ’Átila, el un’ - eljött Spanyolországba körülnézni. Egyesek szerint nem dúlt, csak megnézte a vidéket, megfordult és hazament. A fenti mondás azonban nem ezt bizonyítja. És minden gyerek ismeri Attila nevét, úgyhogy mély nyomokat hagyhatott.)

Óriási halom olíva gallyat tüzeltek el

Kedden itt az olívaszüret végét ünnepelték: a tereken nagy halom olívaágból rakott tüzet álltak körül a melegedő nézelődők, és churros-t ettek csokoládéval. A tél talán leghidegebb napja volt – jól esett a tűz. A churrosszal jól összeolajoztuk a kabátunkat, a csokit (forró csoki pohárban, abba kéne mártogatni az olajban sütött kukacfánkot) csak otthon engedtem kibontani. Úgy látszik, ez a tüzezés minden városban van, csak mindenütt más ürügyre támaszkodva. Mindenesetre jó nagy tűz kell, és egyszerre több helyen.

A magyarok a hotelben még sokáig örültek a megérkezésnek, mert Guszti csak hajnalban került elő, de nem unatkoztam: Sebastian egy 135 slide-os perezentációval lepett meg, amit a magyar vendégek természetesen jobban értenének, ha az ő nyelvükön lenne megírva – egész éjjeles munka lett volna, de csak a felével végeztem. Ember legyen a talpán, aki konszekutív tolmácsolással ennyit elmond – legyen neki elég 70.

Az első igazi napjukon a magyarokat az ASODECO irodában fogadták, Sebastian tartotta őket szóval egész délelőtt. Délután projekteket látogattak – este filmre veszem a tapasztalataikat. Érdekes a csoportdinamika, megint van egy „bájunc” a csapatban, aki minden mondat után el akarja mondani, hogy nálunk ez hogy van, épp elég megfékezni. És olyan is akad, aki a plenáris alatt mindenáron wi-fizne, még jó, hogy vonalas net van az ASODECO-ban, figyeljen inkább. Hihetetlen, de az egyik résztvevő komolyan gondolta, hogy elmegy Madridba focimeccsre. Guszti teljesen szétdolgozza magát, fordít és ha a tolmács fordít, akkor helyesbít, meg megértet és megmagyaráz ( a hallgatóságnak is fárasztó néha) - mire elmegy majd a magyaráradat, ki fog feküdni, előre látom. Nagyjából tízszeres energiát rak bele, mint amit a résztvevők lelkesedése megérdemelne.  (Ő nem így látja.) Csak annyira akarja, hogy mindenki megértse, hogy másképp is lehet. Hogy nem kéne mindent elfogadnunk úgy, ahogy odaföntről odakínálják.

A sok-sok magyar

Ábel beilleszkedett az oviban. Ma mikor érte mentem, még visszaszaladt két kisfiút megölelni, akik nagy hangon kiabáltak utána. Annyira aranyos ez a spanyol szokás, ahogy a fiúk megölelik egymást búcsúzáskor. De akkor is ám, ha csak egy órát fociztak együtt ismeretlenül a téren. A búcsúzás, az kérem, búcsúzás. (Olyan is volt, hogy a búcsú után a két kisfiú a tér két ellentétes sarkából a kezéből formált tölcsérrel hangosítva kérdezte meg egymástól, hogy hogy hívják a másikat, mert a nagy játék közben elfelejtették ezt az apró részletet tisztázni. Ezt a Juan Pablo nevű kisfiút azóta is keressük. Guszti kiplakátolta azon a téren, hogy ha Juan Pablo erre jár, az apukája hívja fel őt és menjenek együtt focizni vagy játszani a fiúk. Kicsit bajos az ügy, mert Juan Pablo 5 évesnek mondta magát, tehát ő maga még nem olvas….)

Kedves Juan Pablo...

Amúgy nem ment egészen zökkenőmentesen ez az ovikezdés (volt minden, sírás, elkésés, stb.), de Marie Carmen zseniálisan kezeli a helyzetet. Ábelt egy dadogós kisfiú mellé ültette, aki nagy szeretettel tanítgatott valakit, aki még nála is rosszabbul beszél. Eleinte nem volt problémamentes a mosdóra menés (sajnos kéredzkedni kell), és amikor megértették, meg bevitték szegénykét egy olyan mosdóba, ahol „olyan apapisiltetők” voltak, és hát nem érte fel…L) De mostmár egy csapat fiú együtt megy a szünetben és van kisebb wc is. Aztán Seňora Marie Carmen megkért, hogy küldjünk neki fotókat Magyarországról, meg a házunkról, hogy a gyerekek lássák, hogy Ábel nem a holdról jött, és Guszti készített egy ppt-t a falunkról, a virágokról, a hozzánk szegődött kóbor macskáról (vajon éle-e még?), és nagy sikert aratott. De Ábel szerint a befagyott Balaton volt a legklasszabb, az mindenkinek nagyon tetszett (korcsolyázós képet rakott bele.) Amikor meg legózás közben ilyeneket mondott itthon, hogy „waát is jáour náém”, akkor hátraléptem kettőt – kiderült, hogy angolórájuk volt. Minden eddigi igyekezetem, hogy Chris és Pálma (Ábel tapolcai angol tanító nénije) gyönyörű kiejtése maradjon meg benne, dugába dőlt – egyetlen óra elég volt hozzá, hogy olyan borzalmasan ejtse az angol szavakat, ahogy minden spanyol. Na mindegy, majd otthon kinevelem belőle. Azóta igyekszem nem megkérdezni, hogy mit tanultak angolon, hogy minél kevesebbet ismételgesse.

A balatoniak a vacsoránál

 

És ma először mentem teljesen egyedül autóval Santistebanba. És vissza. Ez azért nem kis dolog, mert nem az én autómmal vagyunk, mert a belváros utcái pontosan 10 cm-rel szélesebbek az autónál (szerencsére egyirányúak), és mert az a 30 km Santisteban-ig csupa szerpentin, és olívabogyót szüretelő traktorokat kell kerülgetni…  

Visszatérek a fordításhoz, a holnapi 70 dia segítségért kiállt. Ennyit igazán megérdemelnek tőlem is a hunok.

Halvacsora

Munkaszervezet

Úgy döntöttük, hogy néhány naponta leírjuk ide, hogy mit tanultunk – még akkor is, ha még nem teljes és tökéletes a kép, nem teljes az „esettanulmány”, és inkább később javítjuk. Mert az is fontos, hogy ti elolvassátok – és ti most vagytok rá kíváncsiak, nem márciusban lesztek.

Szerdán a munkaszervezettel ismerkedtünk. Kiderült, hogy itt Sebastian a munkaszervezet vezető, Mercedes a helyettese. Mercedes tréfásan azt mondta, hogy őt azért nevezték ki helyettesnek, mert Sebastián úgy sincs itt soha. Minden személyi ügy – ki mikor megy szabadságra, ki mikor csúszhat stb.- Mercedeshez tartozik. Sebastian kifelé képviseli a szervezetet, Mercedes gondoskodik róla, hogy a házban minden működjön. És Mercedes a keményebb kezű kettőjük közül. Éppen 24 éve dolgoznak együtt, már az előző munkahelyükön, Madridban is egy csapat voltak. A többiek, a „technikusok” (nálunk projektmenedzsernek vagy újabban sajnos kérelemkezelőnek hívnánk őket) egy-két saját témát visznek, de a nagyobb akciókat együtt csinálják. 

Térkép a térségről a főnök irodájában.

 

A tanácsadás náluk másképp van. De nagyon. Mikor jelentkezik egy vállalkozó, Mercedes vagy Aurora ül le beszélgetni vele, ők az első szűrő. Eldöntik, hogy „valódi”-e a pályázó, vagy csak a vágyálmát meséli el nekik. Ha valóban pályázatra van szüksége, elirányítják egy külsős, üzleti tanácsadással foglalkozó megbízotthoz. Ő aztán kézen fogja, és végigvezeti a kérelembeadás útján. És ezzel együtt elvezeti a védjegy bevezetéséhez is, ez itt a pályázat beadás feltétele. Átlagban 6-8 alkalommal találkozik a tanácsadó a pályázóval, mielőtt az beadná a kérelmet. És lassan, egyesével csöpögtetik a leendő pályázónak, hogy mi mindent kell beszereznie a pályázatokhoz – most az árajánlatokat, most a terveket stb. – és a végére összeáll szépen az egész. Van olyan pályázó, aki nem igényel ennyi segítséget, mások meg még többet is. És közben azt is megmutatják neki, hogy mi mindent kell változtatnia ahhoz, hogy a védjegyet megszerezze. Védjegy nélkül csak akkor van támogatás, ha abban a szektorban még nincs készen a védjegy – ami, ugye, a csoport hibája, nem a pályázóé. 

Mercedes, a munkaszervezet-vezető helyettes.

 A védjegy tehát mindannak a kritériumrendszernek a gyűjteménye, amit elvár a leader csoport a jó pályázótól. Így utólag tiszta hülyeségnek tűnik, hogy olyanoknak is adunk támogatást, akikről nem tudjuk, hogy felelősen gazdálkodnak-e a környezettel, emberanyaggal, térséggel, erőforrásal… és a támogatás megítélése után izgulva figyeljük, hogy valóban folytat-e falusi turizmust az ügyfél.  A védjegy tehát egy átvilágítással egybekötött képzés a pályázók számára a „jó irányba” terelésükre. És ingyenes a pályázónak. (A leader csoport fizeti.) Valamint akkor is jár, ha az adott területen nincsen még meg a védjegy, akkor a tartalma üzleti és pályázati tanácsadás. Példát is mondtak: egy a térségből elszármazott, de visszatelepülő azzal az ötlettel jött, hogy házakat venne és újítana fel, kiadásra, de nem akármilyeneket, hanem barlanglakásokat. És az ötlettől kezdve mentek vele, kiválasztani a lakásokat, kigondolni a felújításokat, megtervezni a megtérülést, elintézni a hitelezést, tudtára adni, hogy támogatás turizmusra csak akkor van, ha legalább reggelit is ad, és naponta takarítja a házat – a kulcs rendelkezésre bocsátásos típus nem támogatható. 

Barlanglakások hátsó fala..

 

 Majdnem sikerült ma részt vennünk egy ilyen tanácsadáson. Ugyan külső szakértő viszi, de a csoport székhelyén „rendel”. De sajnos az ügyfél lemondta – talán majd legközelebb.

...és ugyanazoknak  a barlanglakásoknak az homlokzata ( a fehérek az emeleten)

A munka is másképp zajlik. Sebastian nem az irodában tölti az idejét, egyik megbeszélésről szalad a másikra, polgármesterek, küldöttségek, bizottságok, vállalkozók között teremt kapcsolatot, gründol és értékel projekteket, tartja a külső kapcsolatokat, tapossa a csoportnak az utat. Az irodai levelezést Mercedes intézi, a központi e-mailcímet csak ő olvassa és küldi tovább annak, akit illet a levél. Ő az iroda lelke, tőle működnek a számítógépek és indul be a fűtés – olyan projekt is akadt a ma reggeli megbeszélésen, amiről Sebastian nem is tudott, de ez nem jelentett gondot. Egyenrangú társak, nem versenyeznek – más a feladatuk.

Csütörtök reggel az év eleji nagy munkaszervezeti megbeszélés zajlott. Elsőnek a főnök érkezett (és vele mi). Berendeztük a termet, bekapcsoltuk a fűtést. A helyzet az, hogy itt is válság van. És itt is megvágták a költségvetést – de nem ám úgy, mint nálunk. Itt a munkaszervezet költségvetését békén hagyták, mert nem akarták, hogy elbocsátások legyenek, azt akarták, hogy megmaradjon a gondosan felépített kapacitás; viszont a támogatásokra megítélhető összeget csökkentették. Azt viszont elég radikálisan: az első három évben majdnem 4 millió Eurót költhettek, most 2015-ig csak 1 millió lesz a keret. Ezzel együtt a saját projektekre jutó összeg is csökkent (a támogatásra kiosztható összegnek maximum a 35%-át lehet saját projektekre költeni.) A működési költség azonban érintetlen maradt.

Munkaszervezeti a nagyteremben.

 

A megbeszélés többi részében végigmentünk a saját projektek állásán. Melyikből mi hiányzik, mit lehet elhagyni a szűkös keretek miatt, mihez kellene legjobban ragaszkodni. Milyen új projekteket indítsanak, na és, hogy legyen ez a jövő heti „magyarinvázió”... Hogyan rendezzék be a termet, hol lehet dohányozni és hol legyen a kávé. Miről szóljon a prezentáció és mire kell hangsúlyt fektetni. Mire elég két délelőtt és mire vagyunk a legkíváncsibbak. Ki maradjon és ki menjen a párhuzamosan zajló madridi turisztikai vásárra. Megjöttek a nyomdából a prospektusok, találtak is benne hibát. Ha nem andalúzul beszéltek volna, otthon érzetem volna magam.

Jókat derültek a kilencféle számlán és egyéb apróságokon, és készítenek nekünk tízórait, hogy a megbeszéléses napokon is kibírjuk a késői ebédig. Meg jó sok kávét, mert nálunk folyton kávéztattuk őket, és ez emlékezetes. Még jó, hogy akkor még nem tudtam a kilenc jelenléti ív lehetőségéről, nem bírtam volna ki röhögés nélkül. Welcome to the magyar valóság.

Megbeszélés 9 iskolaigazgatóval, az ifjúsági projekt zárása előtt. Kiértékelik az egyes tevékenységeket, döntenek a díjak átadásáról.