Visszaszámlálás

Völgyreklám

Eljöttek az utolsó napok, búcsúvacsora a kötelező pörkölttel (nem arat osztatlan sikert); búcsúfotózások és búcsúkávézások… Egészen megszoktunk már itt.  Újra felfigyelünk apróságokra, három lábon állnak az olívafák, a szemközti palota vakolatdíszei. És a meteorológiai tavasz első napja is van, mint az őrült virágoznak a gyümölcsfák, lerohad rólunk a kabát – otthon meg havazik, irány vissza a télbe. 

Az elmúlt hétvége sűrű volt, szombaton Giribaile egykori település és erődítmény maradványait néztük meg, illetve mutatták meg egy csoport újságírónak. A hely fantasztikus, egy földnyelv, ahonnan belátni a körülötte levő medencét, a természetes határokat csak itt-ott kellett kiegészíteni falakkal. Sok találgatás és feltételezés van róla, hogy melyik nép kezdett itt építkezni, de az biztos, hogy bárhol ásunk 20 centimétert lefelé, fal és cserépdarabok bújnak elő a földből. A hatvanas években egy német bányamérnök megkapargatta a területet, mert tévesen érclelőhelyet feltételezett itt, ma is láthatóak a kutatóárkainak a maradványai. De azóta sem tárta föl rendesen senki.

A földnyelvre vezető kőbe vésett lépcső.

Van egy nagy sziklamező (orchideabokrokkal tarkítva), ami valaha egy város lehetett – a legizgalmasabb feltételezések karthágói települést emlegetnek, rémlik valami a pun háborúkról…  A sziklák csak a felületes szemlélő számára vannak szétszórva, a légifotókon a házhelyek és az utcák is kirajzolódnak.

Vár is volt Giribaileban, a 13. században építhették. A „társadalmi felejtés” nagyon gyorsan bekövetkezik, rengeteg információ veszik el a generációk között. A nép emlékezete mégis megőrzött egy legendát, és valamiért olyan életszerűen mesélik tovább, mintha az apjuk idejéből maradt volna meg: A várúr annyira kevély volt, hogy kiíratta a várfalra, hogy „Én vagyok Giribaile ura, nem fogok sem éhen, sem szomjan halni”. És kevélységének megfelelő életet élt: megrontotta a helyi molnár leányát. A falu olyan haragra gerjedt, hogy elkapta a vár urát és egy sziklaüregbe vetette, ahol aztán éhen és szomjan halt.

Giribaile vára

Olyan gazdag a lelőhely, hogy csak úgy sétálgatva, a felszínen találtunk egy ősi gabona-őrlőkövet, némi ibériai kerámiatöredéket, és egy nagy római kori amforát összetörve. A vezetésről gondoskodó történelem tanár gyakran emlegette Merkel asszonyt, mint az Unió mostani főemberét, hogy megítélhetne már Spanyolországnak is egy kis pénzt, hogy végre elindulhatnának az ásatások… valószínűleg felbecsülhetetlen értékek rejtőzködnek itt. (Ezekben a napokban kapták meg a görögök a mentőcsomagot.)

A hétvége többi részét Ronda vidékén töltöttük, abból az apropóból, hogy nyílt napokat rendeztek a Nazarí településen. Ez egy olyan területe az ottani LEADER csoportnak, ahol műhelyek vannak és foglalkoztatási programokat szerveznek a helyi hátrányos helyzetű fiatalok számára. A képzésen résztvevők mindig építenek valamit, ami ott marad a területen: egy új szárnyat a főépülethez, egy mosdót, egy nazarí stílusú házikót, egy kovácsoltvas kaput, egy intarziás asztalt. A képzésen megjelennek a régi technikák (hogyan készül a nazarí vert falú ház, hogyan esztergáltak áram nélkül stb.) és az egészen újak (megújuló energiaforrások bevonása, villanyszerelés). Ezek a fiatalok mutatták be, hogy mi mindent tanultak. A képzés 2 éves, a fiatalok bért kapnak, amíg kőművesnek, vagy asztalosnak, villanyszerelőnek tanulnak.

Be is mutatta, hogy nem dől össze a boltív.

A kedvencem egy piercinges cigány fiú volt, aki iszonyú büszkén mutatta az intarziás ajtót, aminek az inverze a mosdók ajtaja lett, és azt a boltívet, amit gyerekeknek csináltak térbeli kirakóként, és amire, ha jól rakunk össze, akár rá is lehet állni, megtartja egy felnőtt ember súlyát. Így kötődik össze a nazarí (mór) boltíves építészet, az intarziás asztalosság a mai kor kihívásaival. Már 200-nál is több fiatal végzett (egy fiatal csak egyszer vehet részt és csak egy kurzuson), és 11-en visszataláltak az iskolába, vagyis teljesítették a felvételi 3 tantárgyát. Itt a tankötelezettség a középiskola első osztályáig tart, ezt befejezve sok hátrányos helyzetű tanuló hagyja abba az egészet. Ahhoz, hogy folytatni tudják a tanulmányaikat, három tantárgyból kell felvételizni, ami nem kis feladat. A LEADER csoport úgy döntött, hogy felvesz egy külön személyt, aki a műhely-iskolák tanulóit a normál szakképzés mellett segíti a felkészülésben ezekre a vizsgákra. Ez erős költség, ráadásul saját büdzséből állja a csoport, mert előre tekintenek, és a szakma mellett az iskolázottság is fontos. Az eredményességet jelzi, hogy 66-an vannak olyanok, akik egy vagy két tantárgyból átmentek már a vizsgán, vagyis komolyan nekifogtak az iskolába való visszatérésnek. Késő éjjel értünk Rondaból haza, de megérte. Amikor Ábel lenézett Ronda főutcáján a folyóvölgybe, azt kérdezte: „anya, ilyen igazából van?” - olyan szépnek találta, hogy nem hitte el. 

Intarziás ajtólapok.

Aztán utolsó nap az iskolában, a gyerekek reggel tablót készítenek Ábelnek, mindenki aláírja. Marta, Pedro, Pedro Jose, Paloma, San Fransisco, Celija, Laura, Alejandro, Alonso, Maria José (ez lánynév), Ismael, és a többiek. Amikor megjelenünk Gusztival, hogy csoportképet csináljunk róluk, mint egy zsák bolha, úgy zsezsegnek. 

Örömmel tömik a búcsúcukorkát, nem értik, miért nem repülővel megyünk, egyesével megölelik Ábelt. Pedro csaknem megfojtja, de kimentjük. Marta hosszan szorongatja a kezét, a többiek lökdösődnek, hogy ők is, ők is. Megkapjuk az iskolai írásokat, rajzokat egy mappában, mikor volt idejük ennyi mindent csinálni – három munkafüzettel végeztek két hónap alatt. Délután megnézegetjük: a spanyol  ’r’-t másképp írják, mint a magyart, és a 4-es is egész furcsa, hát, majd a csicsói suliban megbirkóznak valahogy ezekkel a kulturális különbségekkel.

Leginkább egy zsák bolhára hasonlítottak.

Este utolsó séták a városban, úti beszerzések, kedvenc kocsmák meglátogatása, elered az eső. Viszlát Tavasz, viszlát Úbeda….

Ölelő karok