Gondolatok a munkáról

Nagyon furcsa itt a munkarend. Pedig mi Valenciában edződtünk már, hallottunk a vaskos andalúz sziesztáról, mégsem tudjuk megszokni.

Először is, reggel nem kel fel a nap. De tényleg, reggel nyolckor kezd világosodni. És nem kelnek fel az emberek sem. Csak mi… Délelőtt 9-10 körül kezdenek a munkahelyeken, a „keményebb” munkahelyeken 9-kor. Tizenegy óra a kávészünet ideje. És kettő előtt nem lehet ebédelni sehol. Kettő és öt között viszont csak enni lehet, minden más be van zárva. Este nyolckor viszont kiválóan lehet vásárolni.

És egyre türelmetlenebb leszek, hogy mikor tudok már végre rendesen dolgozni, elvonási tüneteim vannak lassan. Pedig folyton sürgős és fontos dolgokat intézek, csak épp itt nem lehet „dolgozni”.

Kilátás az erkélyünkről

Én nem csodálom, ha szegénységre panaszkodnak, és van teendője a CEDER-ben a genero-val, vagyis a nemek közötti esélyegyenlőséggel foglalkozó részlegnek is. Mert ez a napirend egyszerűen nem engedi meg a nőknek, hogy dolgozzanak. Márpedig a népesség fele itt is nő… Mert a férfiak hazamennek ebédelni 2-kor, tehát 2-re ebédnek kell lennie. Sőt, a gyerekek is hazamennek a suliból 2-re, tehát mindenképp ebédnek kell lennie. És itt nem divat elmenni valahová ebédelni. Valenciában minden kocsma tartott napi menüt, és minden sarkon kocsma volt, ahol ugyan nem lehetett sokféle ételből választani, de 6-8 Euroért meg lehetett ebédelni. Ezt el tudtuk intézni fél-1 órán belül, aztán mindenki ment vissza dolgozni. Na, itt  ilyen nincs, 16 Euro alatt ritka a menü, az két személyre 32 Eur, amiért egy nagyon-nagy bevásárlást lehet csinálni, amiből több napig főz az ember. Délelőtt tehát egy nő nem tud dolgozni. Délután viszont otthon van(nak) a gyerek(ek). Szóval nem lehet dolgozni. Jó, ha a bevásárlást vagy valami más kisebb feladatot el tudják végezni, hiszen a férfiember nem ér haza 9 előtt – nem segít a gyerekek körül. Kilencre viszont legyen vacsora, mert már mindenki fáradt… Hát nem lehet itt jó nőnek lenni. (Megjegyzem, Guszti ezzel nem ért egyet.) Én nem bírnám, az biztos.

Balatoncsicsó kicsi falu, de ha akarom, az ovimenzáról úgy 600 Ft-ért (2 EUR!) házhoz hozzák a menzai ebédet. Nem véletlen, hogy a nyugdíjasok mellett a kismamák is kérik ezt, ennyiért nálunk alig lehet ebédet főzni. És ott lehet dolgozni is…

Ábel az erkélyen

Ez lehet a legnehezebb feladat, az embereknek a munkáról, életrendről való felfogását megváltoztatni. Mert nyáron értem, napközben meleg van, de télen semmi értelme ennek a szieszta dolognak. És nem hiszem, hogy itt nehezebb lenne az éttermeknek menüt tartani, mint Valenciában, egyszerűen csak nem dívik nem otthon ebédelni, és kész… és közben meg a vidékfejlesztő kollégák azon panaszkodnak, hogy milyen szegény, milyen rurális a térség, és ráadásul monokultúrára épül. Hogy lasszóval kell fogni a vállalkozó pályázókat: az elmúlt másfél évben 25-en álltak elő olyan épkézláb ötlettel, amit érdemes támogatni. Hát nem is csodálom… De erről majd később.

Ma az autóban előadtam a nézeteimet Sebastiannak, de nem értett egyet. Szerinte a régi rendszer volt a jó, amikor mindenki hazament ebédelni, és délután mindenki újra dolgozott és iskolába járt. De aztán elkezdtek a hivatalok az "európai rendhez illeszkedni", és bizonyos napokon 9-től 3-ig  tartanak nyitva (ezt érzik európai rendnek :-)) Más napokon meg a mediterrán stílusban: reggel 4 órára és este 4 órára. nyitnak ki. A hivatalok nyitvatartási rendjéhez (kilenctől kettőig vagy háromig) csatlakoztak az iskolák is - és ez így is maradt. Tehát most minden  gyereket nevelő dolgozó bevonja  a nagyszülőket, vagy bébicsőszt fogad. És szerinte a mi rendszerünk kegyetlen a gyerekekhez, mert 8 vagy több órát vannak intézményben. Hiába magyaráztam, hogy abból úgy 2-3 órát alszanak az ovisok, itt Spanyolországban meg szenvednek a fáradtságtól 2-ig...

Megkérdeztük Ábelt is: szerinte ott a jobb, ahol nem kell aludni.

Amúgy mára már elmúlt az itteni oviba járáshoz kapcsolódó első lendülete. De Guszti mondta neki, hogy menni kell, mert itt kötelező, tankötelezettség van, és ha nem megy, akkor a szüleit becsukják a dutyiba. Mire ő felvillanó szemmel: "Hány évre?"

A suli régen zárda volt, a kerengőben várakoznak becsöngetésre a gyerekek.

A királyok érkezése és olívaszüret

Megérkeztünk Úbedába, ahol nagyon kedvesen fogadtak házigazdáink, Cecilia és Sebastián. Egy nagy régi udvarházban laknak, a belvárosban. A „nagy” 700 négyzetmétert jelent, a „régi” pedig középkorit… Elmondásuk szerint 16 évvel ezelőtt volt egy időszak, amikor mindenki elfelé akart a városból menni. Ezt a gyönyörű házat akkor a 82 négyzetméteres madridi lakásuk áráért kapták meg – ma a tízszeresét éri.

Traktorpótkocsi-trónszekéren érkeznek a királyok

 

A pénteki nap itt nemzeti ünnep, jönnek a három királyok. Itt ilyenkor ajándékoznak, nem karácsonykor, így hát előtte van a nagy bevásárlási szezon, a „giftrush”, ahogy Gusztival magunk között hívjuk. A három királyok napja szünnap, minden zárva van, de persze az ünneplést előtte való nap tartják (így már akkor is csak félgőzzel dolgoznak). Ezen az estén ünnepélyes keretek között vonulnak be a városba a királyok. Nemcsak hárman, Boldizsárból speciel egy egész falkányi jött. Traktor pótkocsik alakulnak a legdíszesebb trónszékekké; törpék, apródok és állatok kísérik a menetet. És a trónokról marékszámra szórják a cukorkákat, amit a gyerekek zacskókba gyűjtenek. Nagyokat és kicsiket egyaránt elkap a gyűjtési láz, egyre csak szedik a cukorkákat. A kutyakakis, mocskos, foltos utcakőről…. Ha ezt a fesztivált a Hoffnertibi szervezte volna, akkor a nyugodt reggeli órákban végigküldött volna a felvonulási útvonalon egy járdamosó különítményt, extragázsival az extra tisztaságért… és a felvonulás alatt embert rendelt volna minden John Deer traktor elé, ami a szűk utcákban a tengernyi gyerek között próbálta vontatni ünnepi rakományát, hogy véletlen se kerülhessen kisgyerek a csótányropogtató kerekek alá. Hoffnertibi hiányában azonban mindez elmaradt…

Apródok szórják a cukorkát a nép közé

Olívabogyó szüretelésének a szezonja van. Nagy szerencsénk van: Sebastian apai öröksége egy kis birtok, 160 fával. És ezen a hétvégén szedik – meghívott, hogy nézzük meg. Egy 5 fős brigád szedi le, kézi rázógéppel, ami a nagyobb ágakat egyesével megrázza, aztán hosszú botokkal verik le a maradékot. A leterített hálón gyűlnek a bogyók, utánfutóra rakják és még aznap elviszik a szövetkezetbe, ahol azonnal feldolgozzák. A szövetkezetbe is magával vitt – az volt a legtanulságosabb. Vagyis inkább az út, mert akkor már vége volt a nagy munkának, örömmel mesélt az egészről.

Kézi rázógéppel áganként rázzák a fát.

Aztán botokkal verik le a maradékot

 

Hogy ezt a birtokot az ükapja hagyta a családra, de neki 16 gyereke volt, szóval sokfelé osztódott az örökség. Magának is négy testvére van, képzelhetjük. És itt kezdte Sebastian az életét, az egyik hegyi kis házban. Az iskolába szamárháton kellett leereszkedni a völgybe, két gyerek ült egy szamáron. Mikor odaértek, kikötötték a szamarat az iskola elé, ahol már egy sor szamár volt kikötve. Egy napon egy autóbusz húzott el az iskola előtt, amitől a húga úgy megijedt, hogy sírva szaladt fel a hegyek közé – hát ilyen volt itt az élet úgy 50 éve.

Ami nem fér fel az utánfutóra, azt zsákokba rakják.

De most nem ilyen. Minden talpalatnyi földön olívafa van, a hagyományosan „száraz” kultúrát ma öntözik és műtrágyázzák, a fák alját gyomirtózzák. Mert termésmennyiséghez van kötve a támogatás, hát a legtöbbet kell kihozni belőle. Az olíva öntözés nélkül alternál: az egyik évben jó a termés, a másik év pihenő. Öntözve viszont egyenletes, minden év egyaránt jó. A több termés több tápanyagot kíván, hát műtrágyázni kell. És a lehulló szemekre is szükség van, hát gyomirtóval tartják tisztán az alját. És mivel síkság nincs, csak hegy van, a hegyen termesztik…. Sebastian csodabogár, „ecologista hippi”, ahogy a testvére nevezte. Mert teraszokat alakított ki az 500 éves fák között, sövénnyel vette körül az olíváskertet, nem használ gyomirtót és műtrágyát: állatok végzik ezeket a funkciókat. A tyúkok kapirgálnak, csipegetnek, a lovak trágyát termelnek. És a teraszok miatt nem lehet bemenni többé traktorral – de már nem is kell. Mikor belefogott, mindenki a fejét fogta: tönkreteszi az olíváskertet! Most meg az idős szülei is idejönnek pihenni és hűsölni nyáron, az olíván kívül gyümölcsfák és árnyékot adó díszfák veszik körül a régi vasúti talpfákból épített hegyi kis házat. Saját forrás bugyog a ház fölött, a vizet hűs vizű medencében duzzasztják fel. A szomszédos darab a bátyjának jutott, aki maradt a „rendes” termelésnél, traktorok, műtrágya és gyomirtó…. És nem hoznak a fái több termést, mint Sebastiánéi.

Íme, a termés

Izgalmas volt a szövetkezet: ez egy olyan olajütő, ahol ökológiai termesztésből való bogyókat is átvesznek. A bio-olíváért majd a duplája fizetség jár, de évente ellenőrzik a birtokot, mintát vesznek, kielemzik. Viszont nem követelmény a nem bio ültetvényektől való távolság: a közvetlen szomszéd már gyomirtóz és műtrágyáz…

A szövetkezetben le kell borítani az utánfutót, és szállítószalagok viszik feldolgozni a bogyókat.

És a szövetkezet is érdekesen áll ehhez a bio dologhoz: az ember azt hinné, hogy aki ezzel foglalkozik, az elkötelezett a környezet és egyéb „jó célok” mellett, de a szövetkezet épülete körbe van véve építkezési sitt- és szeméthalmokkal, és a mázsamester irodájában több a pucér nős naptár, mint a keszthelyi autószerelőjében. Házigazdánk szóvá is teszi – sőt le is fényképezi az irodát. Szerinte a képeknek legalább fele lehetne férfiakról, ha már semmiképpen se akarnak megszabadulni a naptáraktól, hogy mindenkinek legyen ízlése szerint…. a tréfát félretéve, valóban botrányosak a fotók, szerintem se férnek meg a bio-öko ideológiával. Vagy csak mi tesszük túl magasra a mércét...

Mai rejtvényünk: Mi látható a képen?

A, Olívaszedő munkás fürdővize este.

B, Sziklafal háromszoros optikai zoom-mal fotózva. 

C, 500 éves olívafa kérge.

A helyes megfejtéseket a a bloghoz írt megjegyzések formájában várjuk. Az első helyes megfejtő jutalma egy maréknyi a királyok által szétszórt cukorkából.

A nagy utazás

Megegyeztünk, hogy megpróbálunk blogot írni az útról. Nemcsak, hogy azonnal tudassuk, ami történik velünk, hanem, mert először érezzük  hogy valóban egy közösség küldött minket ide. Egyrészt az egyesületre gondolok, másrészt azokra, akik hangoskönyvekkel láttak el a hosszú útra, akik laktózmentes és sokáig eltartható sütiket készítettek, akik átveszik a postánkat és öntözik a virágainkat, és akik elvégzik a munkánkat amíg távol vagyunk. Meg akik sürgető leveleket írnak, hogy mi van már veletek…

Jó volt az út. Bár egy keszthelyi gumisnál indítottunk a hátsó gumik cseréjével, a többi már zökkenőmentesen zajlott. A gumis rendkívül körülményes volt, felhívtuk telefonon, de azt se tudta megmondani 3 mondaton belül, hogy melyik utca hány szám alatt rendel. A műhelyben a kötelező pucér nős naptárak, minden csupa olaj és kosz. Az ajtajára ovális matrica volt kiragasztva: "A keszthelyi ipartestület tisztes iparosa. Érvényes 2012-ig." No lám, pont ilyen védjegyek miatt utazunk Spanyolországba.

Hat napon át utaztunk, lecsorogtunk a Földközi tenger partjára. Egy közösség tartott a vállán az út alatt is. A Garda tónál olasz barátaink nyaralójában szálltunk meg és vártuk be az utánunk siető 2012-es évet. Az olaszok jelentkezésünkkor azonnal felajánlották a tóparti családi nyaralót tetszőleges számú éjszakára és ugyanezzel a lendülettel meghívtak a milánói házukba, hogy a hazaúton személyesen is találkozzunk. Az esküvőnkön láttuk őket utoljára pedig.

Ábel odavolt az alagutakért, amiket a sziklába vájtak, hogy meg lehessen kerülni a tavat, és pillanatnyi zavar után eszünkbe jutott a tavalyi felfedezés, hogy spanyolul kell beszélni az olaszokhoz - ugyanúgy értik, mintha olaszul mondanánk. És mindenünk füstszagú lett, mire kitapasztaltuk a nappaliban a nyitott kandalló működését.

Kilátás a nappaliból hajnalban a Garda tó partján

Hosszú órák következtek az autóban. Gyermekünk lelkiállapotát a játékain mértük le: sokáig azt játszotta, hogy ő a gps és hangosan mondja az útirányt és a táblákat. Megtudtuk például, hogy 300 km múlva útépítés lesz (ami természetesen 30 km-es sebességkorlátozást jelentett, útépítés miatt) és gyakorta előfordult újratervezés is, amit a gps a keze mögött kuncogva és csillogó szemmel ismételgetett. Aztán könyékig merült el az elemózsiás kosárban, széttrancsírolva mindent, ami ehető és lehetőleg morzsálódik. Később azonban a plüssállatok megbetegedtek, a lila mackónak az ökle lett véres, a sapkás kutyának a farka sebesedett ki. A vizesüvegről leszedett henger alakú cimkével kötötte be a sebeket, aztán mindannyian elaludtak.

Szírius kapitányt, a Vesztegzár a Grand hotelben-t és a Négyszögletű kerekerdőt hallgattuk, annak megfelelően, hogy éppen kinek volt szüksége biztatásra. (Köszönjük, Tamás.) Újra megállapítottuk, hogy Rejtő zseniális, hogy Robodri a visszacsaholás elvén működik, és hogy nem mindegy, hogy ki olvas fel egy hangoskönyvet. Fiunknak megtanítottuk a gravitáció és a galvanizáció szavakat – holnapra úgyis elfelejti.

Francia földön igazoltattak a rendőrök, ami az útlevelek felületes vizsgálatát jelentette. Itt már kezdett színesedni a nép – az olaszok riasztóan elegánsak és sötétbe öltözöttek voltak, habár akadt egy-két nagyon jóképű férfi. Minden ügyességünket igénybe vette a benzinkúti hisztik leküzdése: bármi, ami játéknak látszott és furcsa külföldi volt, alkalmas volt a zsarolásunkra. Egy emberként kötöttük meg magunkat: nem veszünk benzinkúton játékot, csak kávét. (Ami ugye, gyerekszemmel, nem igazság.)

Franciaországban egy kis útszéli motelben aludtunk, a fürdőszoba egyben volt műanyagból kiöntve, de adtak egy rakás tiszta törölközőt és meleg volt, nagyon meleg, mi pedig fáradtak voltunk (nagyon fáradtak) és jól esett a hálózsákos, kandalló előtti éjszakák után ropogós fehér ágyneműbe bújni. 

Peniscola

Egy fél nap autózás után megálltunk Peniscolában, immár spanyol földön. Ez a hely úgy vonult be a családi legendáriumba, hogy a nászutunkon, 8 és fél évvel ezelőtt nagyjából eddig tudott minket vinni az az óriási Renault 25-ös, aminek a generátora valahol Barcelona után elromlott. (Halkan jegyzem meg, hogy addig is úgy jutottunk el, hogy folyamatosan fűteni kellett, augusztus elején, a hőséget visszasugárzó spanyol autópályákon.) Miután az autóban generátor hiányában nem volt töltés, lámpa nélkül sötétedésig tudtunk csak menni. De nem akárhol hagyott ott minket az öreg jószág: Peniscola város szélén egy hotel és egy autószerelő műhely között állt meg végleg. Megaludtunk a hotelben (szigorúan 2*, semmi luxus), reggel meg bevontatták az autót a műhelybe, ahol egy csillogó Bosch generátort kapott, ami a legdrágább darabja lett a járműnek, beleértve a szállított személyes tárgyainkat és laptopjainkat is. Szóval most végre megmutattuk Ábelnek Peniscolát. Nagyszerű kisváros, szűk utcák és a templomos lovagok valamikori erődítménye a Nagy Kék Tenger partján.

Ábel és  a tenger

Még aznap este Valenciába akartunk érni, ahol megint barátaink háza várt ránk. Mivel nem voltak otthon – vicces módon éppen Magyarországon töltötték az ünnepeket-, postán küldtek nekünk kulcsot. Mint utóbb kiderült, nem megfelelőt, mert nem nyitotta a jól ismert zárakat…. Este volt, fáradtak voltunk, 600 km volt aznap mögöttünk, és Ábel lábán két különböző cipő volt, mert nem találta egyiknek sem a másik párját az autóban. És a zárak nem és nem engedtek. Álltunk a ház előtt, néztük a modellbolt kirakatát és úgy éreztük, hogy nagyon tudnánk egy fürdőszobát mire használni. Sürgetően. 

Az én férjem krízisférj. Elemében van az ilyen helyzetek megoldásában. Valenciai emlékei közül előkereste barátaink idős szüleit, akik a segítségünkre siettek és nagy nevetések közepette nyitották ki az ajtó makacs zárait. És bent, persze, ott vártak minket a kulcsok, meg az instrukciók a ház használatához.

Valenciában annyi mindent akartunk Ábelnek megmutatni, hogy egy év is kevés lett volna, de csak egy napunk volt. Búcsúzóul ajándékot rejtettünk el barátainknak a lakásban. Kis üzenetek mutatták az utat, egyik a másikhoz irányítja a keresőt, végül pedig az ajándékhoz. Izgalmasra csináltuk - azt szeretném, ha a hazaérkező barátaink gyerekei azt mondanák a szülőknek, hogy máskor is fogadjanak be bennünket, amikor nincsenek itthon…

Pihenő a szökőkútnál, Valenciában

És végül: az út Úbedába. Madrid irányába kellett Valenciából elindulni, először a szőlőtermő Requena határában, aztán kihalt pusztaságon vezetett az út. Aztán felértünk a mesetára, a nagy spanyol felföldre és olíva, olíva, olíva borított mindent, amíg a szem ellát. Olyan, minta ritka fogú fésűvel gereblyézték volna át a hegyek oldalát. Állítólag az agrártámogatások hatására telepítették a 80-as években – olyan jó volt a támogatás, hogy az erdők helyére, a zöldséges kertek helyére és mindennek a helyére olívát ültettek. És mivel a terméssel volt arányos a támogatás, a jó földekre is olíva került, öntözték a fákat és az alját gyomirtózták, hogy a lepotyogó bogyókat is fel lehessen szedni. Vidékfejlesztő agyunk azonnal ezer meg egy módot talált, hogy mi dönthetné csődbe ezt a szupermonokultúrát. Elég lenne egy áltudományos pletyka az olívaolaj egészségkárosító hatásáról, vagy egy nagy rajban bevonuló apró kártevő Latin-Amerikából, vagy egy szuperolcsó mesterséges olajhelyettesítő a lángos sütéshez… Betakarítás ideje van, a kanyargós úton nem lehet kikerülni a fekete bogyót szállító óriástraktorokat – hosszan, lassan megyünk utánuk.

Olívafák, ameddig a szem ellát.