Gondolatok a munkáról

Nagyon furcsa itt a munkarend. Pedig mi Valenciában edződtünk már, hallottunk a vaskos andalúz sziesztáról, mégsem tudjuk megszokni.

Először is, reggel nem kel fel a nap. De tényleg, reggel nyolckor kezd világosodni. És nem kelnek fel az emberek sem. Csak mi… Délelőtt 9-10 körül kezdenek a munkahelyeken, a „keményebb” munkahelyeken 9-kor. Tizenegy óra a kávészünet ideje. És kettő előtt nem lehet ebédelni sehol. Kettő és öt között viszont csak enni lehet, minden más be van zárva. Este nyolckor viszont kiválóan lehet vásárolni.

És egyre türelmetlenebb leszek, hogy mikor tudok már végre rendesen dolgozni, elvonási tüneteim vannak lassan. Pedig folyton sürgős és fontos dolgokat intézek, csak épp itt nem lehet „dolgozni”.

Kilátás az erkélyünkről

Én nem csodálom, ha szegénységre panaszkodnak, és van teendője a CEDER-ben a genero-val, vagyis a nemek közötti esélyegyenlőséggel foglalkozó részlegnek is. Mert ez a napirend egyszerűen nem engedi meg a nőknek, hogy dolgozzanak. Márpedig a népesség fele itt is nő… Mert a férfiak hazamennek ebédelni 2-kor, tehát 2-re ebédnek kell lennie. Sőt, a gyerekek is hazamennek a suliból 2-re, tehát mindenképp ebédnek kell lennie. És itt nem divat elmenni valahová ebédelni. Valenciában minden kocsma tartott napi menüt, és minden sarkon kocsma volt, ahol ugyan nem lehetett sokféle ételből választani, de 6-8 Euroért meg lehetett ebédelni. Ezt el tudtuk intézni fél-1 órán belül, aztán mindenki ment vissza dolgozni. Na, itt  ilyen nincs, 16 Euro alatt ritka a menü, az két személyre 32 Eur, amiért egy nagyon-nagy bevásárlást lehet csinálni, amiből több napig főz az ember. Délelőtt tehát egy nő nem tud dolgozni. Délután viszont otthon van(nak) a gyerek(ek). Szóval nem lehet dolgozni. Jó, ha a bevásárlást vagy valami más kisebb feladatot el tudják végezni, hiszen a férfiember nem ér haza 9 előtt – nem segít a gyerekek körül. Kilencre viszont legyen vacsora, mert már mindenki fáradt… Hát nem lehet itt jó nőnek lenni. (Megjegyzem, Guszti ezzel nem ért egyet.) Én nem bírnám, az biztos.

Balatoncsicsó kicsi falu, de ha akarom, az ovimenzáról úgy 600 Ft-ért (2 EUR!) házhoz hozzák a menzai ebédet. Nem véletlen, hogy a nyugdíjasok mellett a kismamák is kérik ezt, ennyiért nálunk alig lehet ebédet főzni. És ott lehet dolgozni is…

Ábel az erkélyen

Ez lehet a legnehezebb feladat, az embereknek a munkáról, életrendről való felfogását megváltoztatni. Mert nyáron értem, napközben meleg van, de télen semmi értelme ennek a szieszta dolognak. És nem hiszem, hogy itt nehezebb lenne az éttermeknek menüt tartani, mint Valenciában, egyszerűen csak nem dívik nem otthon ebédelni, és kész… és közben meg a vidékfejlesztő kollégák azon panaszkodnak, hogy milyen szegény, milyen rurális a térség, és ráadásul monokultúrára épül. Hogy lasszóval kell fogni a vállalkozó pályázókat: az elmúlt másfél évben 25-en álltak elő olyan épkézláb ötlettel, amit érdemes támogatni. Hát nem is csodálom… De erről majd később.

Ma az autóban előadtam a nézeteimet Sebastiannak, de nem értett egyet. Szerinte a régi rendszer volt a jó, amikor mindenki hazament ebédelni, és délután mindenki újra dolgozott és iskolába járt. De aztán elkezdtek a hivatalok az "európai rendhez illeszkedni", és bizonyos napokon 9-től 3-ig  tartanak nyitva (ezt érzik európai rendnek :-)) Más napokon meg a mediterrán stílusban: reggel 4 órára és este 4 órára. nyitnak ki. A hivatalok nyitvatartási rendjéhez (kilenctől kettőig vagy háromig) csatlakoztak az iskolák is - és ez így is maradt. Tehát most minden  gyereket nevelő dolgozó bevonja  a nagyszülőket, vagy bébicsőszt fogad. És szerinte a mi rendszerünk kegyetlen a gyerekekhez, mert 8 vagy több órát vannak intézményben. Hiába magyaráztam, hogy abból úgy 2-3 órát alszanak az ovisok, itt Spanyolországban meg szenvednek a fáradtságtól 2-ig...

Megkérdeztük Ábelt is: szerinte ott a jobb, ahol nem kell aludni.

Amúgy mára már elmúlt az itteni oviba járáshoz kapcsolódó első lendülete. De Guszti mondta neki, hogy menni kell, mert itt kötelező, tankötelezettség van, és ha nem megy, akkor a szüleit becsukják a dutyiba. Mire ő felvillanó szemmel: "Hány évre?"

A suli régen zárda volt, a kerengőben várakoznak becsöngetésre a gyerekek.