Viadalbikák és reneszánsz palota

Tegnap megengedtük Ábelnek, hogy ne menjen oviba – ehhez külön beszéltünk az igazgatóval és az óvó nénivel is, velünk jöhetett a bikafarmra. Igen ám, de a bikafarm csak délután következett, a délelőtt tanácskozással telt egy zárt teremben. Ábel nem okozott csalódást, rajzolt és színezett, nem is lehetett észrevenni, hogy ott volt. És amikor állítanom kellett a kamerán – az ülés jó részét vettem- akkor Anna ügyesen beállt a helyemre, és kiegészítette a rajzot a kért kapolcsigákkal meg házikókkal.

Fiatal polgármester köszöntötte a társaságot.

Amúgy jó volt magyar arcokat látni, már jó ideje nem találkoztam a naturámásokkal. Azokról a magyar polgármesterekről meg úgysem érdemes megemlékezni, akik  a Michelin csillagot érdemlő narancssaláta és omlósra párolt, szaftos bikahús helyett sült krumplit és kólát kérnek egy olyan izgalmas helyen, ahol a viadalra készülő bikákat nevelik és a torreádorokat edzenek. (De a kedvencem a vidékfejlesztő kolléga, aki sok láda zöldséget hozott ajándékba, de fogalma se volt, hogy azt hogyan vigyük el az irodába, és megpróbált rávenni, hogy rendeljünk az ajándék zöldségei miatt egy külön autót.) És azért az sem semmi, hogy a reptéren kiderült: összesen 36 liter pálinka jött el a bőröndjeikben. Viszont a többség érdeklődő volt és sokat kérdeztek, remélem élvezték a kirándulást.

A vidéki hotel kertje, háttérben a fás legelő szabadon élő bikákkal.

A bikafarm izgalmas volt: a kistérség egyik felét borítják csak olívafák, a másikat fás legelő. A hegyi legelőkön szabadon tartják a bikákat, és csak akkor fogják be őket, ha viszik a viadalra. Drótkerítések vannak, kapun engednek be a farm területére. A bika annál jobb, minél kevesebb embert lát életében. A viadal végén mindig megölik a bikákat, ugyanis csak addig jó a bika, amíg nem tudja, hogy miért van ott. Addig lehet idétlen szövetekkel hergelni meg elugrani előle. Amúgy nem egy buta állat, ha másodszor is beengednék az arénába, helyből megölné a torreádort. Ötszáz kiló tiszta izom.

Ötszáz kiló tiszta izom.

 

A bikaviadalok ideje lejárt, a fiatalok nem mennek már el rá. Nem divat már az állatkínzás, a turisták esetleg egyszer elmennek, de nem népszerű. (Ha mondjuk egy kutyát hergelnének valamivel, aztán hegyes kardokkal bökdösnék a hátát, hogy jól vérezzen, a végén meg leszúrnák, tapsolnál?) Megváltozott a világ és vele a kultúra.

Ezt a bikás helyet azért támogatta a leader, hogy „Jurassic park” legyen belőle a turistáknak, mint egy múzeumban, megmutassák, hogyan működött ez az ágazat régen. És nem is a bikák eladásából élnek már, évente 35-36-ot visznek csak viadalra, hanem hotelként üzemelnek, meg a torredároknak kínálnak gyakorlóhelyet. (Amire aztán megtelik turistával a hely, hogy lássák, hogyan készülnek fel a torreádorok.) Vicces ez, ma már a turista szeretne a „dolgok mögé nézni” és tanulni valamit, nem csak úgy végignézni a sót.

Érdekes az enterieur:minden régit megtartottak, amit lehetett.

 Szóval Ábelnek tetszettek a bikák, és kapott a bikafarm vezetőnőjétől egy kard alakú tollat, amivel egész hazaúton kardozott. Igaz, hogy a fantasztikus ebédet nem bírta kivárni, már a buszban kibontotta szendvicsét, de nem hibáztatom: úgy megcsúsztunk, hogy ¾ 4-kor még nem volt a tányérunkon az ebéd. Mindig visszük a szendvicseket, és ha éhes, egyen, ha szomjas, igyon – és cserében béke van.


 

Ábel Annával tart a buszra.

A fiam megint ki tudta választani a legcsinosabbat a tanulmányutas lányok közül, nem is akart aztán mellém ülni a buszban, csak Annához. (Ilyenkor büszke az apja.) Este pedig bemehettünk abba a reneszánsz palotába, ami a 15. században épült és éppen a mi házunkkal van szemben, ezt látjuk az erkélyünkről. Teljesen elképesztő módon birtokolja és lakja egy grófi család a 15. század óta. A berendezés, a könyvek, a porcelángyűjtemény, a festmények, mind családi örökség.

Ilyen a palota szalonja az emeletről fényképezve.

Az idős úr nagy kedvvel mesélt az épületről

A 87 éves tulajdonos vitt bennünket körbe (Cecilia kedvéért és közbenjárására, mert nagyon kedveli a művelt és franciául jól beszélő nőt, akinek a mellettünk levő házban van az irodája).  Elképesztő gyűjteménye van a családnak: 12000 kötetes könyvtárának legrégebbi darabjai az 1400-as évek végén készültek (láttunk egyet épp 1492-ből), középkori festményei közül a legrégebbi 1370-ből való. 

Az utcát is a családról nevezték el, a bácsi nagybátyja Juan Montilla, miniszter volt egykor. Látva, hogy a könyvek lenyűgözik a társaságot (volt köztünk egykori nyomdász is), széthajtogatott egy pergamenre készült nagy méretű írást: a pápa aláírása és pecsétje volt rajta, és a mai önkormányzat épülete helyén egykor álló kolostor alapításáról rendelkezik…

Összesen 12.000 kötet könyvük van.

A legviccesebb pillanat az volt, amikor felmentünk a legfelső emeleti árkádsorra, ez ugyanis egy szintben van a nappalink ablakával. Láttuk Gusztit elmélyedten dolgozni az íróasztala felett… (Mikor kiderült, hogy felmegyünk, próbáltam felhívni, hogy figyelmeztessem, de nem vette fel.)

Reggel mindig úgy indulunk oviba, hogy legyen egy-két percünk a játékbolt kirakatát megnézni. Az a játékunk, hogy kitaláljuk, mit változtattak rajta tegnap óta. Aztán becsöngetésig a hajdani kolostorudvaron várakoznak az ovisok, fogják az anyukájuk kezét.  

A pápai pecséttel ellátott okirat.

Ábel megint kacagva várt az oviban. Itt nem úgy van, mint otthon, hogy fél kilencig bármikor viheti a szülő, és a délután bizonyos szakaszában kedve szerint érte mehet. Itt kérem szigorú rend van: Pontosan 9-kor kezdődik az ovi, amikor is Marie Carmen átveszi a szüleiktől a gyerekeket. És délután 2 előtt 10 perccel lehozza a csapatot a lépcsőre, ahol egyesével átadja a gyerekeket a szüleiknek. Ha valaki kettőre nem ér oda, akkor nagy baj van, mert Marie Carmennek kettőig oda kell érnie a saját gyerekiért…. Itt senkit se érdekel, hogy az anyuka dolgozik, vagy sem….mindenki oldja meg, ahogy tudja.

Eleinte megriadtam, hogy az utcán csak elegáns embereket látok, de aztán rájöttem, hogy a nem elegánsak másutt vannak. Az oviudvaron fogják a gyerekek kezét… van itt mackónadrág papuccsal, fehér kínai sportcipő, és vastagtalpú, magas sarkú tűzvörös ribancrobogó (párducmintás bársony fölsőben folytatódik, nagyon durva)…  ezek a nők otthonról jönnek. Nem dolgoznak.

Tábla a suliban: Az Iskola a béke helye.

 

És vége az első két kritikus hétnek. Tapasztaltabb barátaink két hét bőgést jósoltak reggelente – nekünk azért ennyi nem jutott. És ma délelőtt sétáltunk a belvárosban Gusztival, amikor leszólított egy férfi. (Nekem nem volt ismerős, de ő kifigyelt minket a suliban.) Azt mondta, hogy a gyereke együtt jár a fiunkkal és a napokban beszélt Marie Carmennel, az óvónővel, és szerinte a fia leginkább az új fiúval játszik, a magyarral. Nagyon örültünk neki.

Suli után a szökőkútnál, a Plaza de Andalúzián.

 

Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy a délutánok nem könnyűek vele. Kitombolja a délelőtti nehézségeket. Gyakran focizunk vagy játszótéren fárasztom. És a bikás kiránduláson is voltak pillanatok, amikor robbant…

Ebédfőzés. A mi nappalink kicsit szerényebb a szemközti palotáénál.