Röpteti és kikacagja

Elég zsúfolt hétvégénk volt, szombaton Gusztinak még dolgoznia kellett, úgyhogy Ábellel elmentünk az archeológiai múzeumba és utána a piacra. A múzeumban voltak ibériaiak, rómaiak, muzulmánok és vízigótok  - csak azt nem tudtuk meg, hogy ezek a mai spanyolok kiknek a leszármazottai. Persze, ezt a magyarokról se igazán tudjuk, úgyhogy talán mindegy is. Maga a múzeum is egy reneszánsz palotában volt berendezve, itt márcsak így megy ez.

A piacon vettünk halat, nagyon csábított a sok tengeri jószág, csiga-biga, rákolló. És már kezdenek szamócát árulni, Ábel rá is vett , hogy vegyek neki 3 szemet. Amikor az árus látta, hogy ott helyben meg akarjuk enni, visszakérte az egészet és gondosan megmosta. Még meg is törölgette a szemeket.

Délután kirándulni indultunk – vagyis megnézni olyan helyeket, amikről beszéltek nekünk, de mi magunk nem láttuk még. Az első egy zarándokhely volt, az „Ermita de la Virgen de las Estrellas”. Itt valamikor egy Mária jelenés volt, ennek emlékére zarándokolnak ide nagyon sokan. Májusban egész lakókocsi- és sátortábor van itt, itt is alszanak (vagy virrasztanak) a zarándokok. Mivel már kaptunk képzést templomos lovagokból, figyeljük, hogy a Szűz melyik kezén tartja a Kisjézust és egyéb templomos jeleket.

Ezt a jószágot a helyiek pollo-nak, vagyis csirkének hívják.

Megálltunk a dinoszaurusz lábnyomot őrző látogatóközpontban Santisteban határában. Eköré dinós játszóteret építettek – látszik, hogy a célcsoportja a gyerekes családok. Szerintem ez elég ergyára sikerült az itteni látogatóközpontokhoz képest, épp csak egy házikót emeltek a lábnyomok fölé. Mindenesetre megtanultuk, hogy a dinoszauruszoknak 3 ujjuk volt, és a középső rövidebb. Itt azért maradtak meg a lábnyomok, mert a folyóhoz jöttek a dinoszauruszok inni, belesüllyedtek a sárba, aztán valami más üledékes kőzet kitömte a lábak helyét, és így együtt kövesedett minden meg. Aztán a felső réteg kikopott, a lábnyomok meg előbújtak. Nem túl logikus, de mindegy - a játszótéren mindenesetre elidőztünk egy kicsit.

Aztán felmásztunk Santisteban várába. Ábel merészen egyedül vágott neki a várfalnak, de nem esett le. Sajnos erre is ráférne egy felújítás, a trepnik sokhelyen elgörbültek, a rácsok megcsúnyultak. Olyan furcsa vörös anyagból van az egész hegy és a föld, mintha Halimbán lenne az ember.

Este olyan fáradtak voltunk, hogy egy tapabárban kötöttünk ki Úbedaban, már nem volt erőnk vacsorát főzni. Eszünkbe jutott az élmény, amikor Angliában voltunk egy konferencián (Ábel 3 hónapos volt), és egy kocsmában délután nem adtak kávét, mert gyerekkel nem lehet a kocsmában tartózkodni. A gyerek a babakocsiban aludt – mindegy volt neki, hogy kocsmában van-e sem. A spanyolok szerencsére nem ilyen vaskalaposak, Ábel rendszerint kap valami apróságot, édességet, kedvességet.

Vasárnap reggel ugyanebbe bárba mentünk kávézni (mellette hagytuk az autót a parkolóban, praktikusnak tűnt), amikor hirtelen Guszti nyakába ugrott egy orrpiercinges fiatal nő. Nagyon gyorsan magyarázott, hogy ezek a magyarok milyen aranyosak és hogy egy csomó mindent hagytak nekik és még pálinkát is kaptak tőlük… kiderült, hogy a lány a szállodában a recepciósok főnöke, ahol a múlt heti magyar csoport megszállt. Mindannyiunkat körbepuszilt és bemutatta a barátját, akivel szintén puszizkodni kellett és egy csomó kirándulóhelyet rajzoltak a térképünkre – az volt a kezünkben, meg bakancs a lábunkon, ránk volt írva, hogy ma kirándulunk.

Az ott fent Guszti Danival.

De ezen a napon különleges program várt ránk: Gusztit meghívták repülni. Egy Dani nevű fiú, akivel egy turisztikai projektmegbeszélésről ismerünk. (Jorge Manrique reneszánsz költő életének állomásain készülnek tanösvény-félét összerakni az itteni turisztikai vállalkozókkal. Dani azért érdekelt, mert a felesége egy vár úrnője, ami ugyan már szomszéd csoport területe, de mivel ott született Jorge Manrique, a halhatatlan költő, hát átnyúlik a projekt.) A repülés nagy élmény lehetett, ha egy kis levegőhöz jut, biztosan megvágja majd Guszti a filmet, amit közben forgatott.

Castilla de Segura: több gyűrűben várfal veszi körül és iszonyú magasan van...

Dani feleségének, Mercedesnek a vállalkozása menedzseli a Castilla de Segura nevű várat, ami elképesztően szép. Miután Guszti repült,  Mercedes megmutatta nekünk a várat. A kettő között lefektette 3 éves kisfiukat, mi meg addig grillcsirkét ettünk (az út szélén árulták lakókocsiból) egy padon, ahonnan a hegyekre és a várra nyílt kilátás és a sarkon túl tüzet rakó és ünneplő spanyolok megkínáltak sörrel. És sétálgattunk a faluban, sok szűk utca a hegyoldalban - állítólag itt már nem lehet házat venni, annyira felmentek az ingatlanárak – amikor elénk ugrott egy bácsi. Nagyon sokat beszélt és nagyon kedvesen, nyugdíjas professzornak mondta magát, és nagyon unatkozhatott.

Mercedes, a várúrnő.

Mercedes, a várúrnő aranyos volt, pedig nem is lett volna nyitva a vár aznap délután. És alig akart elengedni, elmesélte, hogy melyik termet hogyan szeretné átalakítani, hogy kirakja a 10 éves vitrineket, hogy más stílusban kell megcsinálni a Jorge Manrique termet… még csak fél éve viszik a várat, még csak egy augusztusuk volt (az a főszezon), és most lesz az első nagyhetük, ami a második legnagyobb utazási szezon. És az előző évek nagyon szárazak voltak, de itt a várban van víz,  így lehúzódtak a hegyekből a vadkecskék, és nem akaródzik nekik elmenni.

Kecske a várfalon

 
Az ajándékboltban beszereztünk egy sorozatlövő gumispisztolyt, amivel Ábel később végiglövöldözte a falut. Két óra várnézés után úgy ötödszörre sikerült elbúcsúznunk, de a kapuból Mercedes még visszaszaladt, hogy megmutassa nekünk a vár kulcsát (jó nagy volt, a pincekulcsunk kétszerese.)

Kilátás a várból.

Visszafelé az autóhoz menet olyan királynőnek érezhettem volna magam, akit egy egész hadosztály védelmez (szigorúan gumis pisztollyal), ha elénk nem ugrik a már jól ismert bácsika…. Újabb negyed óra a magyar nép történetéről, a baszkokról és egyéb Európába pottyant népekről, háromszori búcsúzás, közben ránksötétedik, és már mehetünk is.

Senor Nemes...

...és egyéb kevésbé ismert lovagok a várban.

Guszti nagyon jól illeszkedik a közvetlen és kedves andalúzokhoz, csak én érzem magam hideg, északi és ráadásul szőke népségnek… meg nem is vagyok olyan beszédes, mint ők.

Estére visszértünk Úbedába, és valaki sampont öntött a szökőkútba a Plaza de Andaluzia-n.... csak azt sajnálom, hogy nem nekem jutott eszembe.