Oldalak

2012. január 10., kedd

A nagy utazás




Megegyeztünk, hogy megpróbálunk blogot írni az útról. Nemcsak, hogy azonnal tudassuk, ami történik velünk, hanem, mert először érezzük  hogy valóban egy közösség küldött minket ide. Egyrészt az egyesületre gondolok, másrészt azokra, akik hangoskönyvekkel láttak el a hosszú útra, akik laktózmentes és sokáig eltartható sütiket készítettek, akik átveszik a postánkat és öntözik a virágainkat, és akik elvégzik a munkánkat amíg távol vagyunk. Meg akik sürgető leveleket írnak, hogy mi van már veletek…

Jó volt az út. Bár egy keszthelyi gumisnál indítottunk a hátsó gumik cseréjével, a többi már zökkenőmentesen zajlott. A gumis rendkívül körülményes volt, felhívtuk telefonon, de azt se tudta megmondani 3 mondaton belül, hogy melyik utca hány szám alatt rendel. A műhelyben a kötelező pucér nős naptárak, minden csupa olaj és kosz. Az ajtajára ovális matrica volt kiragasztva: "A keszthelyi ipartestület tisztes iparosa. Érvényes 2012-ig." No lám, pont ilyen védjegyek miatt utazunk Spanyolországba.

Hat napon át utaztunk, lecsorogtunk a Földközi tenger partjára. Egy közösség tartott a vállán az út alatt is. A Garda tónál olasz barátaink nyaralójában szálltunk meg és vártuk be az utánunk siető 2012-es évet. Az olaszok jelentkezésünkkor azonnal felajánlották a tóparti családi nyaralót tetszőleges számú éjszakára és ugyanezzel a lendülettel meghívtak a milánói házukba, hogy a hazaúton személyesen is találkozzunk. Az esküvőnkön láttuk őket utoljára pedig.
Ábel odavolt az alagutakért, amiket a sziklába vájtak, hogy meg lehessen kerülni a tavat, és pillanatnyi zavar után eszünkbe jutott a tavalyi felfedezés, hogy spanyolul kell beszélni az olaszokhoz - ugyanúgy értik, mintha olaszul mondanánk. És mindenünk füstszagú lett, mire kitapasztaltuk a nappaliban a nyitott kandalló működését.

Kilátás a nappaliból hajnalban a Garda tó partján
Hosszú órák következtek az autóban. Gyermekünk lelkiállapotát a játékain mértük le: sokáig azt játszotta, hogy ő a gps és hangosan mondja az útirányt és a táblákat. Megtudtuk például, hogy 300 km múlva útépítés lesz (ami természetesen 30 km-es sebességkorlátozást jelentett, útépítés miatt) és gyakorta előfordult újratervezés is, amit a gps a keze mögött kuncogva és csillogó szemmel ismételgetett. Aztán könyékig merült el az elemózsiás kosárban, széttrancsírolva mindent, ami ehető és lehetőleg morzsálódik. Később azonban a plüssállatok megbetegedtek, a lila mackónak az ökle lett véres, a sapkás kutyának a farka sebesedett ki. A vizesüvegről leszedett henger alakú cimkével kötötte be a sebeket, aztán mindannyian elaludtak.

Szírius kapitányt, a Vesztegzár a Grand hotelben-t és a Négyszögletű kerekerdőt hallgattuk, annak megfelelően, hogy éppen kinek volt szüksége biztatásra. (Köszönjük, Tamás.) Újra megállapítottuk, hogy Rejtő zseniális, hogy Robodri a visszacsaholás elvén működik, és hogy nem mindegy, hogy ki olvas fel egy hangoskönyvet. Fiunknak megtanítottuk a gravitáció és a galvanizáció szavakat – holnapra úgyis elfelejti.

Francia földön igazoltattak a rendőrök, ami az útlevelek felületes vizsgálatát jelentette. Itt már kezdett színesedni a nép – az olaszok riasztóan elegánsak és sötétbe öltözöttek voltak, habár akadt egy-két nagyon jóképű férfi. Minden ügyességünket igénybe vette a benzinkúti hisztik leküzdése: bármi, ami játéknak látszott és furcsa külföldi volt, alkalmas volt a zsarolásunkra. Egy emberként kötöttük meg magunkat: nem veszünk benzinkúton játékot, csak kávét. (Ami ugye, gyerekszemmel, nem igazság.)

Franciaországban egy kis útszéli motelben aludtunk, a fürdőszoba egyben volt műanyagból kiöntve, de adtak egy rakás tiszta törölközőt és meleg volt, nagyon meleg, mi pedig fáradtak voltunk (nagyon fáradtak) és jól esett a hálózsákos, kandalló előtti éjszakák után ropogós fehér ágyneműbe bújni. 

Peniscola
Egy fél nap autózás után megálltunk Peniscolában, immár spanyol földön. Ez a hely úgy vonult be a családi legendáriumba, hogy a nászutunkon, 8 és fél évvel ezelőtt nagyjából eddig tudott minket vinni az az óriási Renault 25-ös, aminek a generátora valahol Barcelona után elromlott. (Halkan jegyzem meg, hogy addig is úgy jutottunk el, hogy folyamatosan fűteni kellett, augusztus elején, a hőséget visszasugárzó spanyol autópályákon.) Miután az autóban generátor hiányában nem volt töltés, lámpa nélkül sötétedésig tudtunk csak menni. De nem akárhol hagyott ott minket az öreg jószág: Peniscola város szélén egy hotel és egy autószerelő műhely között állt meg végleg. Megaludtunk a hotelben (szigorúan 2*, semmi luxus), reggel meg bevontatták az autót a műhelybe, ahol egy csillogó Bosch generátort kapott, ami a legdrágább darabja lett a járműnek, beleértve a szállított személyes tárgyainkat és laptopjainkat is. Szóval most végre megmutattuk Ábelnek Peniscolát. Nagyszerű kisváros, szűk utcák és a templomos lovagok valamikori erődítménye a Nagy Kék Tenger partján.

Ábel és  a tenger

Még aznap este Valenciába akartunk érni, ahol megint barátaink háza várt ránk. Mivel nem voltak otthon – vicces módon éppen Magyarországon töltötték az ünnepeket-, postán küldtek nekünk kulcsot. Mint utóbb kiderült, nem megfelelőt, mert nem nyitotta a jól ismert zárakat…. Este volt, fáradtak voltunk, 600 km volt aznap mögöttünk, és Ábel lábán két különböző cipő volt, mert nem találta egyiknek sem a másik párját az autóban. És a zárak nem és nem engedtek. Álltunk a ház előtt, néztük a modellbolt kirakatát és úgy éreztük, hogy nagyon tudnánk egy fürdőszobát mire használni. Sürgetően. 

Az én férjem krízisférj. Elemében van az ilyen helyzetek megoldásában. Valenciai emlékei közül előkereste barátaink idős szüleit, akik a segítségünkre siettek és nagy nevetések közepette nyitották ki az ajtó makacs zárait. És bent, persze, ott vártak minket a kulcsok, meg az instrukciók a ház használatához.

Valenciában annyi mindent akartunk Ábelnek megmutatni, hogy egy év is kevés lett volna, de csak egy napunk volt. Búcsúzóul ajándékot rejtettünk el barátainknak a lakásban. Kis üzenetek mutatták az utat, egyik a másikhoz irányítja a keresőt, végül pedig az ajándékhoz. Izgalmasra csináltuk - azt szeretném, ha a hazaérkező barátaink gyerekei azt mondanák a szülőknek, hogy máskor is fogadjanak be bennünket, amikor nincsenek itthon…

Pihenő a szökőkútnál, Valenciában

És végül: az út Úbedába. Madrid irányába kellett Valenciából elindulni, először a szőlőtermő Requena határában, aztán kihalt pusztaságon vezetett az út. Aztán felértünk a mesetára, a nagy spanyol felföldre és olíva, olíva, olíva borított mindent, amíg a szem ellát. Olyan, minta ritka fogú fésűvel gereblyézték volna át a hegyek oldalát. Állítólag az agrártámogatások hatására telepítették a 80-as években – olyan jó volt a támogatás, hogy az erdők helyére, a zöldséges kertek helyére és mindennek a helyére olívát ültettek. És mivel a terméssel volt arányos a támogatás, a jó földekre is olíva került, öntözték a fákat és az alját gyomirtózták, hogy a lepotyogó bogyókat is fel lehessen szedni. Vidékfejlesztő agyunk azonnal ezer meg egy módot talált, hogy mi dönthetné csődbe ezt a szupermonokultúrát. Elég lenne egy áltudományos pletyka az olívaolaj egészségkárosító hatásáról, vagy egy nagy rajban bevonuló apró kártevő Latin-Amerikából, vagy egy szuperolcsó mesterséges olajhelyettesítő a lángos sütéshez… Betakarítás ideje van, a kanyargós úton nem lehet kikerülni a fekete bogyót szállító óriástraktorokat – hosszan, lassan megyünk utánuk.

Olívafák, ameddig a szem ellát.

3 megjegyzés:

  1. Botond kérdezi, hogy Ábel gyűjtött-e szép kavicsot!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kagylókat gyűjtött és itt tartja a mosdókagyló szélén. :-)

      Törlés
  2. A C-re szavazok, de kimondottan kakis cukrot szeretnék, az igazi különlegesség, nem?
    Minden tetszik!

    VálaszTörlés