A védjegyről

Sokáig vártam ezzel a poszttal, pedig ami idehozott bennünket, az a területi minőségi védjegy. Ha csak így kimondom, akkor semmi különös, logókból és védjegyekből már Dunát lehet rekeszteni, és mégsem…

Először azt hittem, hogy a védjegy egy a sok projekt között, de nem. A védjegy mindenütt ott van. Erre épül a helyi fejlesztési  stratégia, ehhez kötődnek a támogatások. A védjegy itt maga a vidékfejlesztés.

Azt már régen tudjuk, hogy a pénz vékony szétkenése támogatások formájában egyáltalán nem hatékony. Talán segít a túlélésben, de az előrelépésben? Olyan dolgokat kellene támogatni, amik példaértékűek, összefogásra ösztönöznek, önmagukban hordozzák a folyamatos fejlődést. Jók, nyilvánosak, megmutathatóak. És az is igaz, hogy a támogatási rendszer egyedül nem alkalmas az ilyen projektek kiválasztására – nem részletezem most, hogy miért, de bebizonyította már a többször megreformált pontozási szisztéma, hogy a rangsorállítás és a rangsor alapján való döntés ellentétes a vidéket összefogáson alapuló fejlődésre ösztönzéssel – az amúgy is rokoni kapcsolatokkal, hiedelmekkel és előítéletekkel terhelt vidéken inkább versenyt és rivalizálást generál, mint előrenéző békét.

Ebben a spanyol térségben csak az kaphat támogatást, aki bevezeti a védjegyet. És pont. Ez egy sarkalatos eleme a stratégiának, amiből nem engednek - akkor borulna minden eddigi erőfeszítés. Feltéve persze, hogy az adott szektorban már létezik a védjegy odaítélésének szabályrendszere. Ezért viszont dolgozni kell, szabályzatokat létrehozni, szektorokra alkalmazni, vállalkozásokat ellenőrizni, bizottságokat összehívni, azokban ülésezni és dolgozni, sokat dolgozni…

Porosodó mintadarab: a versenyek trófeáit is helyi
vállalkozók készítik,  ha lehetséges.

Az kaphatja meg a védjegyet, akinek a terméke vagy szolgáltatása elér egy bizonyos minőséget és akinek a vállalkozása egy bizonyos színvonalon gazdálkodik. Az előbbit a szektoriális szabályzatok rögzítik (mert az asztal minősége nem mérhető az olívaolaj minőségének kritériumaival), az utóbbit pedig a mindenkire egységes társadalmi felelősségvállalásról szóló szabályzat. Mindkettő egyformán fontos. De még fontosabb, hogy nem hagyják magára a vállalkozót azzal, hogy ennek feleljen meg, 200 oldal, van rá két hete, hanem mellé adnak egy szaktanácsadót, aki végignézi a gazdálkodásukat, épületeiket, terveiket és céljaikat, és abban is segít, hogy hogyan feleljenek meg. És aminek meg kell felelniük, az nem más, mint a jelenkor kihívásai, amit maguktól nem biztos, hogy meglátnának. Mivel ez még a tervezéskor, a támogatás igénylése előtt történik, ez biztosítja, hogy valóban jó pályázatokat adjanak be a térségben.

És később sem lehet elbújni: akinek védjegye van, az ötévente megújítja, és akkor megint alkalom van megnézni, hogy mit ért el 5 év alatt, merre fejlődhetne még tovább, a vállalkozónak alkalma van konzultálni valakivel, aki nem rivális és távolabb lát a település végét jelző táblánál.

(Ez az eljárás nem hasonlít a magyar ügyfélkapus monitoring rendszerhez, ahová két heti izzadás után lehet belépni, és bent a személyre szabott 10 szupertitkos kérdés jó része nem értelmezhető vagy nem releváns a vállalkozóra. Mikor ezt elmeséltem itt, kinevettek, és azt mondták, hogy ezt egy vállalkozó se töltené ki ebben az országban.) Tehát ötévenként újra konzultálni kell a szaktanácsadóval, aki kérdéseket tesz fel, ajánlásokat fogalmaz meg, piaci tendenciákra figyelmeztet. Egy normális világban ennek csengőpengőben mérik az árát, mert értékes.

A védjegyet mutató plakett a vállalkozás falán.

A vállalkozó első haszna maga a szaktanácsadás, amit magától valószínűleg nem jutna eszébe kérni ill. venni. (Ez egy nagyon rurális vidék, a miénknél sokkal rurálisabb és agráriusabb.) Ezért eddig nem kellett fizetnie, de ez valószínűleg változni fog, mert a csoport nem állhatja a végtelenségig a szaktanácsadás költségét. A második haszna az, hogy el tudja adni a termékét. Több vállalkozóval is beszéltünk, és egyöntetűen azt mondják, hogy nem tudják drágábban adni a védjegyes terméket vagy szolgáltatást, mint a többiek. Viszont az övéket akkor is veszik, amikor a többiekét nem – mert jók. És azért jók, mert megfogadták a szaktanácsadók tanácsait.

Azok a vállalkozók profitálnak igazán a védjegyesek közül, akik maguk is a minőség iránt elkötelezettek, személyiségükben. Akik a legjobban akarják csinálni, a legjobbat akarják főzni, és megteszik az ehhez szükséges erőfeszítéseket. Nekik egy plusz segítség az ugyanilyen szemléletű szaktanácsadás. Akik kevésbé elkötelezettek, azok azért örülnek, mert  a védjegy mellett megkapják a támogatást.

Védjegyes címkét nyomó gép a Condadoliva-nál.
Közben egyetemisták isszák a vállalkozó szavait.

Hogy a leader csoport a vállára veszi  a védjegyeseket és reklámozza, csoportokat hoz Magyarországról és Japánból, áruházi reklámakciókba emeli be őket, vagy standot kapnak a nagy madridi helyi termék vásárokon; hogy bekerülnek katalógusokba és kóstoltatják a termékeiket a Corte Ingles nevű előkelő áruházláncban, és épp most webáruházat szerveznek, az a hab a tortán. A haszna nem mérhető, de amúgy elérhetetlen lehetőségekhez jutnak vele.

És persze az érem másik oldala: a leader csoportnak sem mindegy, hogy a vállalkozások, akiket tol maga előtt, és akiknek a cégérét a saját zászlajára tűzi, azokban biztos lehet-e, hogy közben nem lesznek sajtóban felkapott környezetszennyezők vagy adócsalás és feketemunka miatt megbüntetett negatív előjellel felcimkézett elemek – mert akkor megette a fene az összes erőfeszítést. És a csoport munkatársai jó célért nagyon sokat és kreatívan tudnak dolgozni, de ehhez biztosnak kell lenniük benne, hogy érdemes.

A védjegyre épülnek az csoport más tevékenységei: az együttműködési projektek (más csoportoknak is megtanítják, hogy hogyan kell létrehozni), a marketingakciók, a vásárokon való (részben amúgy is kötelező) megjelenések. A fiatalok számára szervezett, a vállalkozói létet megszerettető projektekben az ifjúságot a védjegyes vállalkozókhoz viszik, példának állítva őket.

Ilyen oklevelet kaptak a vállalkozók,
a február 24-i vállalkozói esten.

Azt tanultam valamikor az egyetemen, hogy kétféle versenyben mozognak a piaci szereplők: az árleszorító minőségrontó spirálban véres könyökkel harcolnak az ár-érzékeny fogyasztókért fillérenként lejjebb szorítva az árat; vagy a magas minőség, környezetéért és térségéért felelős gazdálkodás mellett elkötelezve, magukat jól látható módon megkülönböztetve és a szolgáltatásukhoz tartozó árat megkérve versenyeznek egymással a jobb és még jobb termékek és szolgáltatások kialakításában az erre vágyó fogyasztókért.

A védjegy ebben a térségben maga a stratégia: a térséget a minőségi termelés irányába terelni, és ebből nem engedni – ez a stratégia.

A minőség sokszor apróságokat jelent: hogy a vidéki hotel teraszára nem fúj és csöpög oda a szobákat hűsen tartó légkondi kültéri egysége; hogy a falusi turisztikai szálláshelyet is naponta kitakarítják a vendég távollétében; hogy energiatakarékosra cserélik az olívaüzem izzóit. (Ilyen tanácsokat kaptak ugyanis azok a vállalkozók  a szaktanácsadóktól, akikkel mi beszéltünk.) Máskor nagyobb változások is szükségesek: nem dolgozhat bejelentetlen feketemunkás az étterem konyháján, vagy el kell tüntetni a játékautomatát a bárból.  (Ez már jobban fájt a tulajdonosnak.) De ennél sokkal többet is képes a személyében a minőség iránt elkötelezett vállalkozó saját ötlettől vezérelve megtenni: találkoztunk olyannal, aki az éves nyereségének 15%-át minden szezon végén elosztja az alkalmazottak között, és olyannal is, aki az éttermében a helyi pékkel saját recept alapján süttetett kenyeret ad, mert a hétköznapit nem tartja elég jónak. (Tényleg rossz a kenyér, mellesleg. Mikor az első hét végén kérdezték az itteniek, hogy hogy érzem magam, annyit tudtam csak felelni, hogy nem tudom megenni a kenyeret.)

A kihívás tehát nem az, hogy felépüljön egy épület, kibővüljön egy vállalkozás és induljon egy másik, a kihívás a szemlélet megváltoztatásában van. Minden vállalkozót, aki valamilyen kapcsolatban van a leader csoporttal (támogatást kapott, ő maga támogatott valamilyen eseményt vagy fogadott csoportot), meghívtak pénteken este egy ünnepi vacsorára. Egyesével oklevelet kaptak, kint volt a sajtó, és a néhány vállalkozó bemutatta a vállalkozását is. Elismerik az erőfeszítéseiket...

A védjegyet itt a térség nemesi múltjához kötötték: egyetlen grófság volt valamikor. A nemesség itt is finomsággal, kultúrával, gazdagsággal kötődik össze az emberek fejében, és úgy gondolták, hogy ez az a szó, amivel az egész térség azonosulni tud. A plaketteken és címkéken látható jelmondat lefordítva: "Jaén Grófság. A minőségi térség." Mert ugye ennek a területnek a vállalkozói viselik, a térség értékeit és érdekeit szem előtt tartva.

Csoportkép  helyi vállalkozókkal.

Kommunikáció

Az itteni Leader csoportnak az a kommunkációs startégiája, hogy minél élénkebb, minél pezsgőbb kommunikációt kell fenntartani, térségen belül és kifelé is. A kifelé kommunikáció jórészt a munkaszervezet-vezető vállán van, ő jár konferenciákra, megbeszélésekre, Sevillaba, Jaénbe, Albacetebe, legutóbb Zaragozaban volt. Ő egyik tárgyalásról  a másikra megy, nem foglalkozik adminisztratív ügyekkel vagy elszámolási kérdésekkel, nem is látja a bejövő levelezés jó részét. A központi levelezést ugyanis a helyettese kezeli, ami ide bejön, azt továbbküldi az illetékesnek. Tehát Sebastián képviseli a szervezetet kifelé, Mercedes pedig gondoskodik róla, hogy „belül” működjön a ház. És kintről nagyon is sikeresnek és csillogónak látszik a csoport munkája – megvan a fáradozás eredménye.

A vidékfejlesztési stratégia
helyzetfelmérése 306 oldalas.

A térségen belüli kommunikáció is profin zajlik. Nem a honlapot használják a híreik közlésére, azon általános információk vannak, a stratégia, az elérhetőségek, a térség bemutatása, a főbb projektjeik. A napi hírek egy internetes újságban jelennek meg. Ezt egy külsős szerkeszti, akit a csoport kommunikációs feladatival bíztak meg és fizetnek. Tehát nem állásban van, hanem vállalkozó, aki térítés fejében végzi a média-kommunikációs feladatokat. Az internetes újság neve El Condado Ahora, és naponta vagy naponta kétszer is frissül. Térségi szintű, tehát nemcsak a csoport hírei, hanem a térség hírei is benne vannak - ettől olvassák az újságot itt helyben. És tényleg olvassák: amikor bemutattak engem a nőszervezetek képviselőinek, az egyik előkapta a ritiküljéből a mini- laptopját és elővette azt a hírt, hogy magyar csoportok látogatták meg az ASODECO-t, és megmutatta rögtön, hogy ő már bizony olvasott rólunk. A laphoz kötődik egy e-maillista, és a friss hírek headline-jai automatikusan kimennek e-mailben is, kattintható linkekkel a hírekhez.

És minden egyes eseményről, fórumról, találkozóról egy sajtóközleményt ír a felelős HACS munkatárs, ami néhány fotóval körítve azonnal megy az újságszerkesztőnek. (Az egyetemisták múlt heti tanulmányútjáról itt lehet olvasni.)

Az év eleji munkaszervezeti megbeszélésen döntöttek a facebook használatáról és blog létrehozásáról is – ezeket még nem látom működni.

Az újság szerkesztője
Manuel Collado

Számunkra meglepően szépen és gondosan kommunikálja a csoport a stratégiáját. Nemcsak elérhető a honlapon, hanem nyomtatott kiadvány is készül belőle. Minden programozási időszak lejártakor van 1-2 év lyuk, amikor nem lehet támogatást adni, mert az új program még nem indult el, de a munkaszervezet költségvetése ekkor sem sérül. (Nagy butaság lenne szélnek ereszteni a munkatársakat, mert ezt a tudást, amit ez a munka kíván, nem tudja egy új ember pár hónap alatt megszerezni.) Ilyenkor van idő a stratégiát felülvizsgálni, megnézni, hogy mit értek el eddig, mi változott az elmúlt években a térségben. Megnézik a statisztikákat, szakértőkkel tárgyalnak, szakmacsoportokat hívnak össze. Amikor összeáll a helyzetelemzés és aztán a stratégia, akkor kiadják könyv alakjában, és mindenki, aki részt vett az összeállításban, az kap egy példányt.

Vaskos kötet a giribailei ásatásokról:
ide megyünk ma.

Ez jellemző egyébként a csoport által kiadott könyvekre, hogy nem szabad őket árusítani. Juttatnak a belőlük a helyi könyvtáraknak, iskoláknak, hivataloknak. És ajándékba adják a vendégeiknek. Nemcsak a stratégiát adják ki könyv alakban, hanem egyéb, a térség érdekeit szolgáló műveket is. Kaptunk egy példányt a térség templomos értékeit tárgyaló helytörténeti kötetből, a Giribaile térségrész ásatásait és geológiai értékeit bemutató (vaskos) kiadványból is, de adtak ki egy sorozatot híres nők életéről is, amit részben a helyi középiskolai tanárok írtak.

A könyveken kívül járnak vásárokra is: a magyarok látogatása épp egybeesett a madridi FITUR nevű vásárral. Ilyenkor standot visznek, tele információs anyaggal. Profikra bízzák a standkészítést, hogy látványos legyen, egy új stand akár harmincezer Eur is lehet. Bárcsak mi is megengedhetnénk ezt, és nem kölcsönkapott, szedett-vedett berendezésből kellene kihozni a vizuálisan legjobbat… Általában is jellemző az itteniekre, hogy a kommunikációt külön szakmának tekintik, és szeretik profikra bízni.

Prospektus a védjegyes szállásokról

Az egyes projekjeikben is vannak kommunikációs részek, a spanyolországi kooperációs projektben tematikus prospektusok készültek a védjeggyel már rendelkező szálláshelyek, termékek stb. számára. A szállásos katalógusból kaptunk egy példányt, csillog-villog. Olyan, amilyenre mi is vágytunk otthon, minden lap egy-egy szállást mutat be, és gyűrűsmappában van összefűzve, így együtt hozzá lehet jutni Spanyolország védjeggyel rendelkező szálláshelyeihez, de ki is lehet venni belőle egyet, hogy magunkkal vigyük a kirándulásra.

És minden alkalommal, amikor egyet előrelép valamely projektjük, már írják is a sajtóközleményt… Néha már a beharangozó is benne van a lapban, itt olvasható a tegnap esti vállalkozói estre szóló meghívó.

Másképpen kommunikálnak az elnökséggel is, mint mi. Az az alapelvük, hogy minél jobban értesült az elnökség, annál jobb, annál könnyebben születik döntés. Nem kímélik őket: amint van valami fontos vagy annak látszó információ, akár egy leader hírlevél Brüsszelből, már továbbítják is az elnökségnek elektronikus úton. Hogy érezzék, hogy fontosak, és hogy képben vannak… egyébként korábban szűkebb volt az elnökség, és a támogatásokról döntő területi bizottság is. De amikor 16 éve Sebastián idekerült, átalakította őket: pl. nem volt minden polgármester tagja ezeknek a bizottságoknak. Szerinte az nem lehet, hogy egy település polgármesterét kihagyják, mert akkor ő kevesebb információt kap és automatikusan ellenséggé válik.  Így lett az elnökség 25 tagú. A támogatások odaítéléséről a Területi Bizottság dönt, ez még szélesebb, az elnökségen kívül andalúz szervezetek és testületek is tagjai (35-en vannak benne). Tizenhat éve hasonlóképpen a székhely is megváltozott: addig a térség szélén az egyik szatelitfaluban volt az egyesület székhelye – a sarokból nem lehet egy birodalmat irányítani. Tárgyalások után hamar középre hozták, Santistebanba, az önkormányzat egyik meglevő, de átalakítandó épületébe.

Ábelszáj: 

Sétálunk az utcán, Ábel spanyolul énekel: "welcome to tijuana, tequila, sexo, marihuana.... "

- Ugye Ábel, ezt a suliban nem adod elő Seňora Marie Carmennek?

- ...hát, ami azt illeti, már elénekeltem.... De nyugi, anya! Csak halkan, rajzolás közben, nem biztos, hogy hallotta.

A jaéni vár bevétele gumis pisztollyal.

Koordináció

Cecilia az irodájában

Mivel több országhoz hasonlóan nálunk, Magyarországon sem indult el a nemzetközi együttműködés része a LEADER-nek, nem volt még alkalmunk nemzetközi együttműködési projektet koordinálni. A NATURAMA-nak azonban előbb vagy utóbb szüksége lesz koordinátorra, vagy egy közös projekten belül vagy pedig más szervezeti formában. Mivel Ceciliának elég nagy tapasztalata van a dologban, hiszen a Nemzetközi Védjegy Egyesület Koordinátora 2009 óta, az ő munkájáról való beszélgetés során megkérdeztük, hogy szerinte milyen kvalitásokkal kellene rendelkeznie egy ilyen koordinátornak.

-          szeressen dolgozni;

-          nagy munkabíró képességű legyen;

-          higgyen benne, mert ha nem hisz, rosszul fog dolgozni;

-       tudja, hogyan működik egy leader csoport, mert ha nem tudja, akkor olyan dolgokat akar majd, amik fizikailag lehetetlenek;

-          beszéljen nyelveket;

-          legyen türelmes – a hacsokhoz nagyon kell;

-          legyen kommunikatív, ne tartson vissza információt;

-        legyen flexibilis, de tudjon ragaszkodni is dolgokhoz. Időnként meg kell hogy keményítse magát, mert különben semmi nem készülne el.

-          viselje el, hogy minden órában elérhető (nyilvános mobil), de azért tudnia kell határokat szabni;

-          legyen saját véleménye, de tudja meghallgatni másokét;

-          vegyen le terhet (munkát) a HACS-ok válláról, mert ha ehelyett plusz munkát ad, akkor nem fogják szeretni;

-          tudja jól előkészíteni a döntéseket;

-          legyen tekintélye (ezt idővel vívja ki magának az ember, sok munkával, odafigyeléssel és ésszel);

-          tudjon tárgyalni, vállaljon döntéseket;

-          FONTOS, hogy ismerje az EU-s mechanizmusokat, alapokat, pályázati rendszert

-          legyen jó szervező;

-          saját személye is nagyon szervezett-rendezett legyen;

-          ha ki van tűzve a CÉL (ide és ide akarunk eljutni), akkor fel tudja építeni mögé az egyes teendőket;

-          kedvet tudjon teremteni, dinamizálni tudja az embereket;

-     a HACS-okat folyton piszkálni kell, különben nem csinálják, nem küldik, nem döntik el – aztán később reklamálnak, hogy miért maradtak ki belőle.

Szóval, mint látható, nem egy pályakezdő fiatalnak való pozíció ez….

Fernando az irodájában.

Az ASODECO-nak is van nagy együttműködési projektje, még ha nem is nemzetközi. Ebben 30 LEADER csoport vesz részt, csupa spanyolok. A harmincból 28 szeretné bevezetni a védjegyet, a másik két csoport pedig segít nekik ebben. Ezt a projektet Fernando koordinálja, megkérdeztük őt is a koordináció nehézségeiről. Nagyon hasonló dolgokról beszélt: hogy 30 csoport esetében, ha egyetlen adatot vagy információt kell bekérni mindegyik résztvevőtől, az is órákba, néha napokba telik. És hogy azon kívül, hogy a csoportok részt vesznek a közös eseményeken, találkozókon, sosem lehet tudni, hogy „otthon” valóban haladnak-e a védjegy kialakításával. Több csoportnál kiderült, hogy nagy elmaradásban vannak, és 4 csoport már hivatalosan is elköszönt a 28-ból. És aki feltalálta az e-mailt, az sokat hibázhatott, mert ha kiküld egyet az összes csoportnak, mindig van 4-5, aki nem kapja meg – pedig visszajön a tértivevény… szóval a koordináció nem egyszerű dolog. És a HACS-ok különleges partnerek, közülük sokan nem dolgoznak, hacsak nincs rajtuk erős nyomás. Ezért nagyon fontos, hogy a védjegy lassan átkerüljön a vállalkozók birtokába és hatáskörébe: a vidékfejlesztők tudnak egy ilyen dolgot kigondolni és életre hívni, de a vállalkozók fogják tudni hatékonyan működtetni – nem szabad, hogy a bizonytalan és lassú támogatási és adminisztratív rendszertől függjön valami, aminek a piac reakcióidejével és rugalmasságával kellene működnie. A Nemzetközi Védjegy Egyesület átalakítás előtt áll: hamarosan tagjai lesznek maguk a védjegyet használó vállalkozók is, a hacs-ok mellett. Így valamely hacs megszűnése vagy átalakítása nem fog problémát jelenteni, hiszen attól a vállalkozó még tag maradhat az egyesületben, és viselheti a védjegyet.

Így gondolunk az otthoniakra.

Chiclanaban.

Tavasz

Nagyon régi kapuzat a sétálóutcán,
alig látható templomos elemekkel

A Lozano család nemcsak a közeli LEADER csoportot vezeti, hanem a helyi kulturális élet szervezője is. A városvédő egyesület, a „Plaza Vieja” péntek estére előadást szervezett Úbeda templomos emlékeiről, amire száznál is többen voltak kíváncsiak. Szombaton délelőtt pedig egy városi sétán mutatták be a templomos emlék-darabkákat. Furcsa ez Úbedában, hogy a középkori házak jórészét nem bontották le, csak átépítették és lemeszelték. Volt egy időszak, amikor a szép homokkő burkolatokat bevakolták és fehérre festették. Ma is látni címereket, jelképeket lemeszelve, de csak, ha jól figyel az ember. A séta célja az volt, hogy a helyi lakosságot is figyelmessé tegyék ezekre és a látható, de meg nem fejtett jelentésű értékekre. Nem sokat lehet nyíltan tudni arról, hogy mely épületek voltak a templomosok kezelésében. Ennek egyrészt az az oka, hogy amikor a pápa bűnösnek nyilvánította és kitagadta őket, akkor hozzáfűzte, hogy új érdemek szerzésével a kitagadás visszavonható, tehát mindenki, aki a templomosok elkobzott vagyonából részesült, az igyekezett elrejteni, hogy az épület honnan származik, nehogy idővel visszakérjék tőle. 

Villanyszerelés spanyol módra.

Másrészt pedig, a teljes templomos vagyonnak az egyházra kellett volna szállnia, de a helyi hatalmasságok rátették a kezüket – ez egyháztól való félelmükben ők szintén tagadták, hogy hajdan a templomosoké lett volna az adott vagyontárgy. Ráadásul a templomosok nagy könyvtára Cipruson, ahol a dokumentumaikat összegyűjtötték, leégett, tehát az írásbeli nyomok is szegényesek. Marad tehát a művészettörténészek fegyvere: a jelképek felkutatása és megfejtése. Ilyen jelképeket, a négyágú, nyolchegyű keresztet, a „Tau”-nak nevezett háromágú keresztet, a saját farkába harapó, végtelent szimbolizáló kígyót stb. több épületen is lehet találni. És minden bizonnyal a templomosok építették a nyolcszögletű bástyát, hiszen úgy 3 emelet magasságban az egyik kőbe kívülről, ahová ember nem ér fel, bele van faragva a templomos kereszt.

Tavasz

Nekem legjobban az a kapu tetszett a sétálóutcán, aminek az íve a mór időkből maradt, az egyik oldalán a megkopott Tau, a másik oldalon kőbe faragott mezőgazdasági jelenet, az ajtó fölött pedig a templomos kereszt. A mezőgazdasági jelenetnek az lehetett az értelme, hogy a templomosok a keresztes hadjáratok finanszírozói, szervezői és pénzelői voltak, Úbeda pedig, mint ma is, nagyon mezőgazdasági kisváros. A termények vásárlásával, eladásával, összegyűjtésével kapcsolatos használatban lehetett az épület.

Egy jó hír: Úbedába megjött a tavasz. A helyiek szerint csak március közepe után jön meg hivatalosan, azután itt már sosem fagy, de szerintünk már megérkezett: mindannyian megpirultunk ugyanis. És ez nagyon jó, tekintve a fűtési lehetőségek korlátozott voltát.

Háziasszonynak öltöztek.

Ezen a hétvégén Úbeda farsangot ünnepelt. Szombat este sok jelmezes gyerek és felnőtt vonult fel, voltak búvárok, malacok, rubik kockák, halottak és maffiózók, meg politikusok is.  A spanyolok nagyon tudnak nevetni magukon: még egy templomi körmentet is parodizáltak, ahol egy plüssbikát vittek és tömjénfüsttel illatosították. Meg volt egy csapat háziasszonynak öltözött fiú és lány is: ezek becsavart hajjal, „botín”-nak nevezett otthoni köntösben vonultak fel. (Tényleg így vannak otthon az asszonyok.)

Végignéztük őket a gyülekezőtől, aztán beültünk egy kocsmába sörözni. Vesztünkre a felvonulók jó része is emellett a kocsma mellett döntött, úgyhogy hamarosan mozdulni se lehetett odabent. De mi akkor már szúrogattuk a villánkra a rántott tintahal karikákat és kortyoltuk a sört. A tintahal éppen olyan, mintha egy vastagabb befőttes gumi lenne kirántva (Tóth Béla nagyokat derülne rajta), de ha citromot facsar rá az ember, akkor van azért íze. Hanem Guszti egy új sört talált rendelni, ami mellé rögtön hoztak is egy adag tapa-t, esetünkben sült krumplit. Egyik fele piros szósszal, másik fele fehér szósszal volt leöntve. Ábel rávetette magát az ismerős ételre – pedig mondtuk neki, hogy a piros szósz (salsa brava), iszonyú csípős; nem nagyon hitte, mert szemre kechupnak nézett ki. Az első falatot lenyelés helyett kiabálva köpte a tintahalas tányér közepébe, elrontva ezzel az egész vacsorát. (Agua, agua! – meglepetésünkre spanyolul kiáltott vízért.) Mindegy, megmentettük szegénykét, kapott kenyeret és vizet. Ettől lecsillapodott a tűz a szájában, megnyugodott és a maradék sült krumpliról békésen, egyesével a szalvétába törölve a fehér szószt (alíoli, vagyis fokhagymás majonéz), megvacsorázott. Hát így menjen gyerekkel kocsmázni az ember… igazuk lehet az angoloknak, akik szigorúan otthon hagyják a gyerekeket.

Szabadkőművesek?

Vasárnap Jaénbe kirándultunk – gondoltuk, hogy a provincia központját legalább egyszer látnunk kell. Elkápráztatott a katedrális és a vár, és nagyot sétáltunk a hajdani zsidó negyedben. Templomosokra kihegyezett szemünk hamar lecsapott a vágyott kő, a „piedra letrero” kicsinyített, márványból kifaragott mására egy ház homlokzatán, és érdekesnek találtuk a Vitruvian man-t ábrázoló címert is. Hiába, már megfertőződtünk…

Február van, és mint rendesen, idén is eljött apu születésnapja. Hát ezt üzenjük neki:

Raszta haj és tornacipő

Nagy a forgalom az ASODECO-nál: alig ment el a magyarok hada, már érkezett is egy adag egyetemista. Ők egy nemzetközi masters kurzus résztvevői, agro-ökológiát tanulnak Baezaban 3 hónapig, és a kurzusnak van egy vidékfejlesztési része is. Az első hónap az osztályteremben telt, első tanulmányútjuk az ASODECO-hoz vezetett.

Az Arteoliva-nal.

Jólesett a sok belvárosi elegáns ember után megint raszta hajat, kötött sapkát, tornacipőt és baseball sapkát látni az egyetemistákon, bár inkább felnőttek voltak, akik ebben a témában dolgoznak, és kihasználták a lehetőséget, hogy intenzív körülmények között szerezzenek diplomát a szakmájukban.

Bár csak fél napjuk volt itt, nem fogták vissza a kérdéseiket. A kiejtésük és a buszos beszélgetés elárulta, hogy vannak köztük olaszok, mexikóiak, brazilok, spanyolok és még egy puerto ricoi fiú is akadt. Én is tanultam tőlük: megtudtam például, hogy Mexikóban is van vidékfejlesztés, de a miénknél paternalistább, az egyetemek viszik és nem civil szervezetek. És nem annyira pénzbeli támogatásról szól, mint a vidéki vállalkozások támogató segítéséről képzéssel, információszerzéssel, szaktanácsadással, vagy éppen grafikai tervezéssel. Nálunk se lenne rossz, ha lenne a HACS-ok mellett egy ilyen vonal is – élénken él az emlékezetemben a néhány hónappal ezelőtti vesszőfutás, hogy segíteni tudjak az egyik pályázónak fejőgépet választani, vagy legalábbis találjak valakit, aki segít neki eligazodni a cégek kínálta fejőgépek paraméterei között. Az élelmiszeripari egyetem után még a minisztériumot is felhívtuk, de nem akadt olyan szakember, aki segíteni tudott volna. (Szégyelltem is magam.)

Bőszen jegyzeteltek.

Az egyetemisták felvásárolták az olajfa faragványok jórészét és elbúcsúztak. Megjegyzem,  egy ilyen látogatást a munkaszervezet már a főnök távollétében is le tud zavarni, Mercedes gyakorlatilag egy személyben elkommandírozta a csapatot.

Az elektronikus újság, a Condado Ahora kicsit késve tudósított az eseményről, a cikkük itt olvasható.

Mi meg folytattuk szokásos kutakodásunkat: ezúttal a kulturális területért felelős munkatárs, Dávid került sorra. Az irodai beszélgetések alatt kiderült, hogy a „múzeum-térség”, vagyis a Territorio Museo az nem egy saját projekt, ahogyan korábban hittem, hanem a stratégia egy része. A stratégiában ugyanis benne van, hogy az önkormányzatok nem pályázhatnak akármire (3-as és 4-es tengelyben sem), hanem csak olyan látogatóközpontok kialakítására, amik megkoronázzák a térség turisztikai kínálatát, beavatva a turistát a látnivalók gyökereibe, eredetébe, felvillantva a palettát. Nem ment egyik napról a másikra, hogy az önkormányzatok egyetértsenek vele, hogy nem kapnak pénzt a főtér kicsinosítására, a templom felújítására, vagy az önkormányzat épületének tetőszigetelésére. De mire a stratégia összeállt, megvolt az egység, és már a LEADER+-t így vitték végig.

Most már mindegyik falunak van látogatóközpontja, ám nincs még mindegyik befejezve – de olyan is van, ami már pusztulásnak is indult. Az aktuális harc azért folyik, hogy a látogatóközpontok menedzsmentje egy kézben maradjon, ne az egyes önkormányzatok bajlódjanak vele. Közös marketing, közös belépőjegy, hétközi és hétvégi nyitva tartás, szakavatott vezető… nem kis feladat. De az önkormányzatok egyedül úgysem tudják üzemeltetni őket – a fejlesztésre kaptak támogatást, a fenntartásra nem. Nagyon tetszik a dolgok tárgyalásának a módja: a junta directiva, vagyis az elnökség nem szavaz. Olyan dolgokat döntenek csak el, amikben konszenzus van, vagyis teljes az egyetértés. Ha az adott döntés bárkinek az érdekét sérti, akkor azt nem hozzák meg. Az eseteket kisebb (személyes vagy kiscsoportos) megbeszéléseken előre tisztázzák a szereplőkkel, amíg nincs egyetértés, általában nem is viszik az elnökség elé az ügyet. Ha pedig ott derül ki, hogy nincs konszenzus, akkor az ügy „az asztalon marad”, addig, amíg nem tisztázódnak az érdekek, nem alakul ki egyetértés.

A vilches-i látogatóközpont (bár a helyi ásatásokról szól)
nem csak "felnőttkiállítás",
gyerekmagasságban
a gyerekek számára érthető feliratok vannak.

A látogatóközpontok közös menedzsmentje egy ilyen téma: lassan, de biztosan célhoz érnek a tárgyalások. Mivel egyetlen önkormányzat sincs abban a helyzetben, hogy alkalmazottat vegyen fel, nincs más út, mint egy cégnek kiadni a menedzsmentet. Ráadásul nem lenne elég egy alkalmazott központonként a hétvégi nyitva tartás miatt, ami viszont elengedhetetlen.

Amíg ez nem tisztázódott, addig az ASODECO-nál kell jelentkezni a látogatóközpontok megtekintésére. Ma délelőtt hármat néztünk végig Dáviddal: nem annyira a kiállított anyagra, mint a szervezés-tervezés-kialakítás módjára koncentrálva.

Az arquillos-i látogatóközpont a telepesek
érkezését mutatja be: olyan sakktábla a falu,
mint Kerekegyháza...

Éjjel van, az utcán csoportok vonulnak dobokkal, gyakorlatoznak a helyi cofradíak a nagyhétre. (Ezt egész tavasszal csinálják, hogy biztos menjen, mire eljön a Húsvét. Aki látta az itteni felvonulást, azt mondja, hogy húsvétra egészen „bepörögnek” a dobosok, akár véresre dobolt kézzel is vonulnak sok órán keresztül, a vezeklő csuklyásokkal egyetemben.)

Guszti a városvédők gyűlésén van, jöhetne már… péntek este van. Ez ugyanolyan, mint otthon: nem is lehetne eldönteni, mi a munka és mi a szabadidő. Ha jól értettem, a holnapi napra készülnek, Úbeda templomos lovagokhoz kapcsolódó emlékeiből lesz egy tematikus idegenvezetés.

Úgy két hete készülök rá, hogy megírjam, milyen az ideális Naturama koordinátor – egyik nap összeszedtük Ceciliaval,  hogy milyen tulajdonságokkal kell bírnia valakinek, aki sok csoport között egyensúlyoz. De már látom, hogy ez megint nem ma lesz…

Nagyon sok erődítmény volt a térségben,
de kevés maradt meg,
Vilches várában például kolostor épült....

...és a hegyoldalt benőtték az agresszív pozsgások.

De nagyon szép a kilátás föntről....

....és a kápolna se csúnya, bár a ruhába öltöztetett
 templomi szobrokat nem tudom megszokni.

Dávid a birodalmában, az ASODECO beli irodájában.

Képregény, 2. rész: valenciai barátaink látogatása

Ilyen edényekben mérték az olívaolajat (Cazorla)

Süteményvásárlás a Klarissza nővérektől forgóablakon át.

Klári a jéggel

Cazorla vára napsütésben

Cikászok az utcán Úbedában.
Ebből a növényből a kertészeti egyetemnek
 is csak két darab volt az üvegházban,
amikor odajártam

Valenciaiak Cazorla főterén

Vissza a lovagkorba

Ágyúgolyók (Cazorla)

Megpróbáltak rávenni, hogy ebben főzzem a gombócot...

Gyerekekkel

Csoportkép

Pihenő

Újdonságok - régiségek

Most nem a munkáról akarok írni, hogy azoknak az olvasóknak is jusson valami, akik nem vidékfejlesztők.

Nem tudok anélkül járni-kelni a városban, hogy ne fotóznék le egy régi ajtót vagy ablakot. Olyan más az itteniek szemlélete az építéssel kapcsolatban. A belvárosban lakunk, több száz éves házak között, több száz éves utcákon sétálunk naponta. Furcsa elgondolni, hogy előttünk mennyien tették meg ugyanezeket a lépéseket, ugyanezen a kövön. Itt nem kell mindenkinek építkeznie, vannak, akik csak egy falat építenek egész életükben, van, aki egy szobát épít a meglévő házhoz, és van, aki egyszerűen a meglevő épületben neveli fel a gyerekeit. A házak kőből vannak, évszázadokig állnak. A berendezés is állja az idő nyomását.

Nagypolgári ház bejárata

Minden nagy, nehéz és tartós anyagból van, még a lépcsőházunkban is – bár belül modern a ház – márványból van a lépcső. Aki itt építkezik, az olyan anyagokat használ, amik tartanak, hogy az unokájának se kelljen az épülethez nyúlnia.

Eszembe jut az erőfeszítés, ahogyan a szüleim, meg a szüleim testvérei felépítették a házukat, némelyik még ma sincs egészen készen. Egy emberöltő kellett hozzá és nagyon sok izzadás a szocializmus alatt, ahol az anyagokból hiány volt, a munkaerőt a család adta. Szóba se kerülhetett a válogatás. És minden generáció megküzdött a maga építésével, mert a házak nagyjából annyi időt bírnak ki generál-felújítás nélkül, amennyit a benne lakók elélnek…

Itt egy kicsit könnyebb az élet. Lehet hagyatkozni a magántulajdonra, annak stabilitására, a család tulajdonára, a házra. És bár az építőipar válságban van, alig akad olyan utca a belvárosban, ahol ne építenének (át) valamit. A miénkben egy reneszánsz palota álmodja becsomagolva hernyó-álmát, várva, hogy 5 csillagos szálloda bújjon ki a leplek alól.

Másmilyen a műemléki törvény is. A regisztrált, vagyis védett épületek felújíthatóak. Egyedül a homlokzathoz nem szabad nyúlni, nagy összeget költenek a homlokzatok restaurálásra. Az ilyen épületek belsejét akár teljesen le is bonthatják, csak az építkezés idejére vasgerendákkal megerősített homlokzat marad a régi. (Ábel „álháznak” hívja ezeket, mert mögöttük nincs semmi.) De legalább a homlokzat megmarad….Mondjuk a 15. század óta dédelgetve, újítgatva. Míg nálunk a lehetetlen műemlékvédelmi szabályok miatt sokszor az egész épület kárba vész.

A régi anyagoknak ugyanakkor becsülete és értéke van. Az itteni védjegyet viselő hotelek a vidékre jellemző berendezéssel vannak felszerelve, jó állapotú, felújított (de nem modern) bútorokkal. Ugyanakkor a pályázatból a használt anyag itt sem számolható el, de a berendezésre nem is nagyon szoktak támogatást kérni.

Többek kérésére: a Juan Pablót kereső plakátokat sajnos leszedték az utcaseprők, de találkoztunk vele azóta: minden kedden 5-től hatig van a nővére a zeneiskolában (hegdülni tanul) és őt rendszerint a téren várja meg. J

A nők harca

Egy korábbi posztban már említettük, hogy Spanyolországban nem egészen olyan a nők helyzete, mint nálunk. Az itteni leader csoportnak van egy projektje „A nők harca a XX. században a Condado térségében” címmel.

Ebben összegyűjtenek egy kiállítási anyagot a 20. század spanyol nőtőrténetéről, és a Condadoban élő nőkről. Az alapötlet egy korábbi kiállításból jön, ami 5 évig járt körbe és 80 középiskolában megfordult.

Nők a gyűlésen

A gyűjtési folyamat a vége felé közeledik, tegnap egy olyan megbeszélés volt, ahová az összes közreműködő nőszervezetet meghívták, hogy végignézzék az összegyűlt anyagokat, és még kiegészítsék, kijavítgassák, ha szükséges. Nagyon fontos, hogy maguk a nőszervezetek tagjai gyűjtsék össze a dokumentumokat és fotókat – dolgozzák fel a saját történetüket.

  

A kiállítás 30 panelből (roll-up-ból) fog állni. Időrendben mennek végig, összegyűjtötték a helyi bábák arcképcsarnokát. Hihetetlenül sokat tanultam ezen az estén a spanyol történelemről. Olyan dolgokat, amik nem derülnek ki egy turistaúton…

Egy asztalnál 8 faluból.

Előkerült egy dokumentum, egy 1923-as tanítónő munkaszerződése. Ilyen pontokat tartalmazott: „A tanárnő nem mehet férjhez. Amint férjhez megy, jelen munkaszerződés megszűnik.   Este 8 és reggel 6 között tartózkodjon otthon, hacsak nincs iskolai elfoglaltsága. Nem sétálgathat az utcán férfitársaságban. Semmilyen okkal sem hagyhatja el a várost, csak külön engedéllyel. Nem cigarettázhat. Amint cigarettázáson érik, jelen munkaszerződés automatikusan megszűnik. Nem utazhat férfitársaságban autómobilon, hacsak nem az édesapjával vagy a bátyjával. Legalább két alsószoknyát kell hordania. Nem festheti a haját…..Nem hordhat feltűnő színű ruhákat. … nem festheti az arcát, nem rúzsozhatja az ajkait…..stb” Valaki egyből fel is szólalt, hogy nem vicc-e ez véletlenül? Mert mintha az interneten látott volna hasonlót.  És akkor hirtelen mindannyian egyszerre kezdtek beszélni, olyan lett a terem, mint egy hangyaboly.  Valaki bizonygatta, hogy az anyukája tanárnő volt és 1924-ben férjhez ment, mégis tanár maradhatott. Más meg, hogy az egyes iskoláknak volt annyi saját autonómiájuk, hogy eldönthessék, mi kerül a tanár munkaszerződésébe. Mivel csak fénymásolatot kaptak a dokumentumról, elhatározták, hogy előkerítik az eredetit.

Itt 1932-ben született törvény a polgári házasság (és a válás) engedélyezéséről. Csak néhány évig volt érvényben, de összegyűjtötték a házasságleveleket ebből az időszakból. Választójogot 1931-ben kaptak a nők, és ’33-ban szavaztak először. ’36-ban engedélyezték a fogamzásgátlók használatát.

Aztán jött a polgárháború és a Franco-diktatúra….

A diktatúra alatt aztán kivétel nélkül visszaszorították ezeket a vívmányokat, megszüntették a koedukált iskolákat és a nők nagykorúsági korhatárát 25 évre emelték. A munkanélküliség csökkentése érdekében az asszonyokat a háztartásba parancsolták.  - Ez az időszak hosszan tartott és nagyon mély nyomokat hagyott a társadalomban, sok nőnek ma is lelkiismeret furdalása van azért, mert dolgozik, vagy, csak mert elmegy hazulról pl. egy nőszervezeti ülésre.

1937-ben megalakult a „szociális szolgálat”, ami a férfiak katonai szolgálatához volt hasonló. 1937-77 között mintegy 3 millió nő vett részt rajta. Azt gyakorolták, hogy hogyan legyenek jó anyák, ápolják beteg családtagjaikat, támogassák férjeiket. A jelenlevők egybehangzó állítása szerint enélkül nem kapták meg a lányok a középiskolai bizonyítványt. A mellettem ülő idős néni is elvégezte…

A házas nők munkába állását törvény tiltotta, vagy ahogy akkor fogalmaztak: „megszabadította  a házas nőket a gyári és üzemi munkától”. Az özvegyeknek azonban muszáj volt dolgozniuk, mert nem kaptak állami juttatást. Mivel nem mehettek a gyárakba, a legkeményebb mezei munkákat is elvállalták, egy napszámosnő fizetése épp a fele volt egy napszámosénak.

A lányokat más könyvekből és teljesen másképp nevelték, mint a fiúkat.

A jól nevelt leány. Kézikönyv anyáknak.

A hatvanas években lazulni kezdtek a szabályok, a lányok egyre tovább jártak iskolába, és a gazdasági válság miatt egyre inkább dolgozni kezdtek, leginkább vállalkozóként. Sok szép példát találtak a térségben: nők, akik pékséget nyitottak vagy boltot üzemeltettek, még hentes is akadt közöttük.

Aztán áttekintették a divat változását a múlt században, helyi nők fotóival illusztrálva. Megtudtam többek között, hogy a 19. század végén nem volt szabad a bokának látszania, a 10-es években viszont már a lábszár néhány centimétere is kivillanhatott. A további évtizedekben a női divat párhuzamot mutatott a nők társadalmi lehetőségeivel: azokban az időszakokban, amikor dolgozhattak, praktikusabb viseleteket hordtak. Azért a hatvanas években itt is miniszoknya volt a divat és a nyolcvanasban trapéznadrág.

Aztán a hirdetések világán mentünk végig, az ötvenes évek hirdetései mindig tudnak újat mondani… kitérő következett a mai hirdetések felé: ahol egy jó nővel bármit el lehet adni, még egy fűnyírót is…

És következtek a vívmányok, a büszkeségek. Térségi arcképcsarnok: az első polgárőrnő; az első nő, aki a falujában megszerezte a jogosítványt; az első hivatásos katonanő; az első autóbusz vezető nő; és az első nő, aki szövetkezetet vezetett… így jutottunk el a jelenkorig, a helyi képviselőtestületek fotóiig, és a térség egyetlen női polgármesteréig.

Végül macsiszta viccek gyűjteménye következett, amiket a nőszervezetek gyűjtöttek össze. A csoportnál Maria Ángeles koordinálja a programot, maga jogot végzett és esélyegyenlőségi tanácsadóként is dolgozott korábban.