Burgos-tól délre (2.), avagy a vörösbor földjén - Gusztáv

Most van érkezésem folytatni a Burgos-tól Délre történetet. Az egész hét „látástól mikulásig” munkával telt. Most megint vonaton utazom, van egy szusszanásnyi idő, hát folytatom. Még annyit, hogy ez a bejegyzés, mint ahogy a másik is, kicsit szárazabb mint Zsuzsi történetei (a kérelemkezeléstől eltekintve)…. Ez azért van, mert szeretném ha Ti, akik a LEADER-ben dolgoztok odahaza, látnátok hogy a védjegynek milyen aspektusai vannak itt Spanyolországban, hogy mire számítsatok majd amikor hozzátok jön a Corvinus Egyetem értékelni… azért igyekszem kicsit színesíteni a dolgot, így talán Ti, akiknek semmi köze a LEADER-hez, csak érdekel benneteket, hogy mi mit csinálunk errefelé, szóval talán nektek is mond valamit…

Pederosa főterén

Valahol ott jártunk, hogy meginterjúvoltunk egy polgármesterasszonyt… azt a részt nem fejeztem be rendesen a múltkor, emlékeztetőül most álljon itt újból a bekezdés eleje is:

A következő interjúalanyunk a HACS alelnöke volt, aki egyben Pederosa falu polgármester-asszonya, Juana Gonzáles Carrascal. Ez a falu arról nevezetes, hogy az egész EU-ban itt a legtöbb az egy főre eső jövedelem. Hát, nem éppen egy hátrányos helyzetű környék. Az ok: az alig száz lakosú faluban 11 nagy, reprezentatív pincészet van, ez az egész borvidék lelke.

A polgármester-asszony interjút ad

Az alelnök-asszony családja egyébként az egyik 150 hektáros borgazdaság tulajdonosa is, így a beszélgetés legalább annyira szólt a borról, borvidékről, borútról, mint a védjegyről vagy a LEADER csoportról. Eduardo Ramos, amint rájött, hogy a nénitől nemcsak a védjegyben meg a helyi önkormányzatban érdekelt, hanem a borban is igencsak, rögtön meginvitálta egy nemzeti szintű kerekasztalba, ami a különböző borvidékeket próbálja összehozni egymással és a borkereskedelemben, borturizmusban érdekelt mindenféle állami és üzleti szereplőkkel.

(Ezt egyébként később szinte minden más helyszínen megismételte, mint ahogy azt is, hogy beajánlotta az általa vezetett vidékfejlesztési MSc kurzus diákjait szakmai gyakorlatra. Van érzéke a profnak a marketinghez, meg ahhoz is, hogyan kell összekötni a kellemest a hasznossal… )  

A fák mögött folyik a Duero - elől évszázados szőlőtőkék

Délután még egy nagyon érdekes helyre mentünk, egy viszonylag kicsi, de nagyon híres borászat került sora, a „Bodegas O’Fournier”. A céget, a francia hangzású név ellenére egy környékbeli középkorú nő vezeti, Natalia Ortega. Nem mindennapi nő, főleg nem spanyol viszonylatban. Legalább három-négy nyelven beszél, élt és dolgozott Franciaországban, Dél-Afrikában, Ausztráliban, szinte mindenhol, ahol a bor fontos, hagyományos vagy feljövő termék. A 90’-es évek végén Argentínában alapított borászatot a férjével, és jó tíz éve települtek haza Burgos Tartományba. Hogy pontosan miért, az nem derült ki az interjúból, de az biztos, hogy nagyon klassz helyet találtak: 30-40 hektáros birtok, a nagy része nagyon régi, sok évtizedes telepítés, a borvidék szívében. Egyik oldalról a Duero folyó határolja, lágy dombhajlatok, tölgyfasor, idilli tájkép. Sokmindent tanultunk az interjún. Először is nyilvánvaló lett, hogy furcsa módon a helyi HACS gyakorlatilag nem dolgozik a bor- témában, legalábbis nem a legjobb pincészetekkel.

Az energikus üzletasszony, Eduardo Ramos,
és az a nagyon finom bor amit megittunk 

Aztán azt is megtudtuk, hogy egyáltalán Burgos tartományban, bár a borvidék 80%-a itt van, és legalábbis a vidéki területeken a gazdaság nagyon jelentős szereplőjének számít, ez a szektor alig kap segítséget, és a helyi bornak, legalábbis a városban nincs becsülete. Ha az ember Burgosban bemegy egy étterembe, nem Ribeira-t, hanem Rioja-t tesznek elé. Ez valami olyasmi, mintha Pécsen villányi helyett egri vörösbort, vagy Sárospatakon tokaji helyett mondjuk móri fehérbort kapnánk. (Ha belegondolunk, akkor sajnos ez egészen életszerű szituáció… mindig mondom, hogy Spanyolország és Magyarország rengeteg dologban hasonlítanak. ) A végén bort is kóstoltunk, messze a legjobb vörösbor volt amit valaha Spanyolországban ittam, ami nem apróság… Másnap derült ki, hogy tavaly, a világ egyik legrangosabb boros folyóirata ugyanennek a bornak (ugyanez a címke, ugyanez a pince) valamelyik évjáratát 100-ból 96 ponttal jutalmazta, amivel a világ 4. legjobb bora helyezést érte el. Az az évjárat amit mi ittunk, „csak” 94 pontot kapott. A végét hazavittem, Zsuzsival ittuk meg amikor megérkeztem, még neki is ízlett, pedig nincs oda a vörösborért. Még valami, a pincét vezető hölgyről: úgy 40 éves lehet, három gyereke van, a legkisebb 7 hónapos, a következő 2 éves, így vezeti a céget. Aznap amikor találkoztunk, a gyerekcsősz fél kilencig volt nála…  

Eduardo, Gloria (a HACS vezér)
és az értékelést végző tanácsadó cég vezetője

Még egy esemény volt aznap. A HACS nyilvánosan újraindította a védjegyes programot és ennek alkalmából Aranda de Duero-ban, vagyis a helyi központban nyilvános összejövetelt tartott a márkában résztvevő vállalkozók számára. Azért éppen aznap, mert ki akarták használni, hogy Eduardo Ramos személye, és a Cordobai Egyetem jelenléte emelhette az esemény fényét. (Érdemes volt, jókat mondott a prof, általában jól beszél, néha túl sokat…) A fórum nagyon tanulságos volt, sokminden kiderült belőle arról, hogy itt hogyan zajlik a védjegy projekt. Tudni kell, hogy ez a térség csak annyiban hasonlít Sebastiánék Condadojára, hogy itt is van egy LEADER csoport. Itt rengeteg a vállalkozás, nagy is, kicsi is, erős a gazdasági aktivitás, viszonylag sűrűn vannak települések, több nagyváros is elérhető közelségben van (Madridból például szokás ide jönni vacsorázni, vagy egy rövid hétvégére). A mezőgazdaságban a legjövedelmezőbb ágazat a borászat, nagyon erős hagyományokkal, óriási termelési és marketing értékkel, de azon kívül öntözött szántóföldek (búza, cukorrépa) is vannak, legelők, és nem utolsósorban egy nemzeti park, Európa keselyű állományának kb. a negyedével (több mint 2500 egyedet tartanak nyilván). Szóval, itt nem kellett a fejlesztést a nulláról kezdeni, a márkában résztvevő vállalkozásokat sem létrehozni kellett, csak megkeresni és megnyerni a projektnek.  

Nem jöttek el túl sokan, pedig több mint 40 márkázott vállalkozás van...

A legfontosabb jelzés az volt, hogy a fórumon, ami évek óta az első, a védjegyes projekttel kapcsolatos nyilvános esemény volt, a több mint 40 vállalkozóból csak 6-7-en jöttek el. Ennek több oka is lehet. Egyrészt ebben a térségben nagyon későn, csak úgy 2010 körül indult el a jelenlegi LEADER program, így a védjegyes projektben, amit még a LEADER+ alatt kezdtek el, volt 2-3 év pauza, amikor nem történt semmi. Az ilyesmi ugyebár ritkán használ a lelkesedésnek. A másik ok az lehet, hogy itt már meglévő, viszonylag jól menő vállalkozások kerültek be a márkába, akiknek eddig legalábbis a védjegy „csak még egy oklevél” volt, amit ki lehetett tenni a falra. Az értékelés sem úgy zajlott, mint Sebastiánéknál. Először is, itt csak a vállalkozást értékelik (a társadalmi és környezeti felelősségvállalás szempontjából) a termék, vagy szolgáltatás minőségét nem. Ez egy furcsa deviancia az egész programtól, ezen a helyen kívül csak egy katalán csoportnál (Garrocha) tudunk ilyesmiről. Több következmény is van: egyrészt a különböző szektorok képviselőinek így nem kell összeülniük és megegyezniük a saját termékeik minőségi követelményeiről, amitől jóval egyszerűbb lesz a folyamat, de biztosan kisebb a közösségteremtő erő, a személyesen befektetett energia és idő, és így az elkötelezettség is. Másrészt az egyes vállalkozások értékelése is sokkal egyszerűbb, elég 2-3 alkalommal találkozniuk az értékelővel, szóval az egész folyamat sokkal kisebb jelentőségű a vállalkozás és a térség szempontjából is.  

Egyel több oklevél - a jobboldali a márkáé egyébként

Azt is megtudtuk az út során, hogy a vállalkozók nem használják a márkát, vagyis nem teszik rá a termékekre. Néhol, főleg turisztikai vállalkozásoknál, láttuk az oklevelet kitéve a falra, de a címkék, vagy a Condádóban nagy csinnadrattával átadott külső táblák teljesen hiányoznak. Mint ahogy hiányzik a közös marketing, az események, a dinamizáció, és még sokminden más. Száz szónak is egy a vége, Sebastiánéknál a Védjegy Program a helyi stratégia gerincét adja, itt csak egy program a többi között.

A le-fel járat a pincébe (ből :)

Ha belegondolok, most értem az első nap végére, és már mennyi mindenről volt szó… jó sokat tanultam. És még nem is volt vége, mert akkor mentünk vacsorázni, bár én úgy éreztem, hogy egy árva olíva bogyó se férne belém (vicces, mert itt olívának csak a fát meg az olajat hívják, a bogyó „aceituna” néven fut, ezt elég soká tartott megtanulni, pedig fontos volt, mert nem mindegy, hogy az embernek a kocsmában a sültkolbászhoz finom olajbogyót hoznak, vagy csodálkozó arccal egy üveg olajat… ). Az előző esti kocsmába mentünk vissza, és amíg az asztalra vártunk, leküldtek minket a pincébe, na az nagyon érdekes volt. Sok száz éves, legalább 15-20 méter mély földbe ásott-bányászott pince. Valami érdekes, üledékes, könnyen bontható kőzet van itt, ami azért elég szilárd ahhoz, hogy megálljon magától ha belevájnak. Minden volt lent, hatalmas beépített, falazott betonhordók, bortrezor, kiállítás, és pár aranyos felirat…

Bor trezor mélyen a föld alatt

Állig felfegyverzett milicisták az ATOCSA pályaudvaron

A vonatra Madridban az Atocha pályaudvaron ültem fel. Itt robbantottak fel a terroristák 2004-ben egy vonatot, több mint 150 halott volt. Borzasztó dolog, ugyanakkor megfordította az éppen akkor zajló választásokat és a spanyol szocialisták 8 éves kormányzását eredményezte. Tavalyelőtt veszítettek megint a válság miatt… Az egész nemzet emlékszik a borzalmakra, a pályaudvaron pedig mindmáig nagyon durva biztonsági intézkedések vannak. Minden csomagot ellenőriznek és állig felfegyverzett, forgópisztolyos, gumibotos őrök mászkálnak mindneütt… 

A következő napot a kutatócsoport megbeszélésével kezdtük. Végigvettük az értékelés egyes témáit (helyi identitás, a védjegy megítélése, a hozza fűződő kapcsolat, a térségen belüli összetartó erő és az esetleges konfliktusok, stb.) és megbeszéltük, hogy mit milyennek találtunk. Ez jó módszer arra, hogy némileg kiküszöböljük a szubjektivitást (hiszen konszenzusra kell jutnunk az egyes kérdésekben), hogy összeadódjon a fejünkben lévő tudás, és hogy felkészülésként a következő interjúkra összeszedjük, hogy mely témákról nincs elég információnk, vagyis hogy miről kell még feltétlenül kérdezni…

A környezetre is ügyelnek

Ezen a napon a legérdekesebb látogatás egy nagy pincegazdaságba vitt: „BODEGAS PAGO DE LOS CAPELLANES”. Ez egy szupermodern, hiperelegáns pincészet, több mint 150 hektáron gazdálkodnak, évi 800.000 (jajj!) üveg bort palackoznak, és az egészet hoteleknek és speciális borboltoknak adják el, a világ 35 országában. A legdrágább, de még kereskedelmi forgalomban kapható borukat a PICKON-t 115 Euróért mérik palackonként. Biztos van olyan aki minden nap ki tud nyitni egy ilyet, nekem még egy üveghez is sok tanulmányt kellene írnom… Nagyon érdekes volt a hely. Mint mondtam szupermodern, patikatisztaságú. A már kész bort először francia tölgyfahordóban érlelik, a minőség és az ár is nagyban függ az érlelési idő hosszától. Aranyszabályként, minél hosszabb ideig áll a bor a hordóban, annál jobb lesz. Mindegyiknek van külön neve is. A friss, hordós érlelés nélküli, egyből palackozott bor a „cosecha” – avagy szüret, a 6-9 hónapig hordóban tartott a „roble” – avagy tölgy. (Ez utóbbi itteni találmány, a Ribeira del Duero-ban kezdték csinálni, kb 10-15 évvel ezelőtt. Viszonylag olcsóbb árkategória, a vékonyabb pénztárcával, de jó ízléssel borozóknak.) Eztán jön a … végül a „reserva” és a „gran reserva”, ezek a borok már évekig állnak tölgyfahordóban mielőtt lepalackozzák őket. A jobb borászatokban egyébként a hordókat 4-5 évenként cserélik, addigra kiázik belőlük ugyanis a csersav, amire pedig szükség van a borkészítéshez.

A hordó után a borok palackba kerülnek, a palackokat pedig nagy, targoncával, daruval mozgatható fémketrecekben tartják, mert a megfelelő érleléshez időnként meg kell őket forgatni. Ha van köztetek, olvasók közt borász, megírhatná nekem, hogy miért… kíváncsi lennék.

Még egy nagyon érdekes dolgot tanultunk itt, mégpedig a borturizmussal kapcsolatban. Annak Spanyolországban nagy hagyománya van („enoturizmo” így hívják errefelé) és egyes vidékeken, főleg a Rioja régióban nagyon jelentős értéket képvisel. A Ribeirán van jó bor, jó éttermek finom ételekkel, szép tájak, meg pincészetek, de borturizmus az a legutóbbi időkig egyáltalán nem volt. Pár éve még ugyanis hiába jött a turista, nem lehetett bemenni a pincékbe. Senki nem akar dolgozni hétvégén, ünnepek idején, nem beszélnek nyelveket, sok helyen nincs megfelelő szállás, és így tovább. Ugyanakkor nincs rugalmasság, innováció, és nincs összefogás, együttműködés sem, pedig ezek mind kellenek a borturizmushoz. Ebben a hatalmas, reprezentatív, világhírű pincészetben néhány éve kezdtek turistákat fogadni. Gyönyörű, elegáns boltot csináltak, felvettek egy nemzetközi munkatapasztalattal bíró, angliában végzett fiatal marketinges hölgyet, és mindenféle trükköt bevetettek, még fesztiválnyertes filmet is készítettek a pincészetről. Így mára hiába a 800.000 palack, a 35 országba irányuló export, így is jelentős tétel az, amit a saját boltjukban adnak el. Megfontolandó tapasztalat…

Közben visszaértem az olíva-ültetvények tengerébe, és mögöttük látszanak már Granada havas hegyei, vagyis nemsokára megérkezem. A vasútállomás majd 30 kilométerre van Úbedától, Zsuzsi és Ábel jönnek értem autóval, már nagyon hiányoztak… Szerintem reggelizni is fogunk, igencsak rám fér már, ahogy a hétvége is. Úgy tűnik, hogy a burgosi utazásnak még egy fejezete lesz, mert még mindenféle érdekeset láttam , tanultam: a párhuzamos borutakról, helyi feszültségekről, kézművességről és egy gyapjú múzeumról. 

Ezt ettük, tipikus spanyol kocsmai reggeli, presszókávé,
pirítós,  olívaolaj és össze tört friss paradicsom.
Nagyon finom