Burgosztól délre, Gusztáv szemével

Én eddig nem nagyon írtam a Nagyutazásba… jobban mondva még soha semmilyen blogba sem írtam rendszeresen… mindig készülök, de aztán valahogy mégiscsak elmarad… L  még jó, hogy Zsuzsi ilyen klasszul csinálja ezt, így ti is látjátok, mi történik velünk és mi sem felejtjük el…

Nekem elég macerás volt mióta itt vagyunk, majdnem minden héten volt valami csinálnivaló… először a letelepedés, költözködés, iskolakeresés, aztán a „magyarinvázió” aztán az a kiruccanás amiről itt írok alant, aztán ez amire most megyek éppen…

Szóval, múlt héten északra mentem, jó 500 kilométert, Burgos tartományba, ott is a Ribeira del Duero Burgalesa térségbe (így hívják az ottani LEADER csoportot). Hirtelen jött az utazás, hétfőn utaztam és előző pénteken hívott meg Eduardo Ramos, a Cordobai Egyetem vidékfejlesztési professzora. Ő az, aki az Európai Területi Védjegy HACS-szintű értékelési rendszerét kidolgozta, és azt, a tanszéki munkatársakkal együtt el is végzi egész Spanyolországban. Ez igazából azt jelenti, hogy HACS területén lévő erőforrásokat, a HACS általános vidékfejlesztési működését, a helyi területi márka létrehozásának körülményeit, a meglévő eszközöket (általános és speciális szabályzatokat, intézményeket, procedúrákat) értékelik. Ha megfelelőnek találják a HACS márkával kapcsolatos működését, akkor a védjegy Európai Tanácsa az ő pozitív véleményük alapján veszi fel a kérdéses HACS-ot a Szövetség tagjai közé és ruházza fel az Európai Védjegy használatának jogával. Ettől kezdve egészül ki a helyi védjegy logója az európaival. Az, hogy egy egyetemi tanszék végzi ezt a feladatot, biztosítja a függetlenséget, a szakmai kompetenciát, a hosszú távú szempontok figyelembe vételét.

A tervek szerint minden olyan országban, ami csatlakozni akar a programhoz, szükség van egy országos szintű értékelőre, aki a meglévő értékelési rendszert adaptálja a helyi viszonyokra és elvégzi azt a munkát amit a Cordobai Egyetem Spanyolországban. Franciaországban a Toulusi, Olaszországban a Pisai, Görögországban a Thesszaloniki, Szlovákiában pedig a Nyitrai Egyetem vállalta fel ezt a feladatot. Bár jelenleg a gazdasági válság, személyi problémák vagy a projekt korai állapota miatt parkolópályán vannak ezek a kapcsolatok, a védjegy program távoli céljai között egy nagy egyetemi együttműködési hálózat kialakítása is szerepel.

Magyarországon a jelenlegi megegyezés értelmében a Budapesti Corvinus Egyetem, Gazdálkodástudományi Kar, Agrárközgazdasági és Vidékfejlesztési Tanszéke (vagyis az én munkahelyem) lesz az értékelő intézmény. Ennek megfelelően számomra a „nagy utazás” egyik fő célja, hogy megtanuljam ezt az értékelési rendszert: jól megnézzem, hogy itt hogy csinálják, milyen anyagi, emberi erőforrások kellenek hozzá, hogy tudnánk mi egy erre alkalmas rendszert, csapatot felépíteni Magyarországon. Biztos, hogy nem lehet majd egyszerűen lemásolni azt, ami itt van, hiszen Cordobában egy egész tanszék foglalkozik az értékeléssel, összesen 12-en – tanárok, kutatási asszisztensek, PhD hallgatók – vannak bevonva. Mindezt többek között az teszi lehetővé, hogy egy nemzeti együttműködési pályázatból a tanszék értékelésenként 5-7000 Eurót kap a szövetségtől. A tanszéki tanároknak csak a költségeit fedezi a projekt (tehát fizetést nem kapnak) de egy főállású asszisztenst (Anabel) és több PhD hallgatót is fizetnek a támogatásból. Ugyanakkor a projekt a tanszék kutatási stratégiájának jelentős részét képezi, rengeteg információt, élő kapcsolatot hoz az oktatásba és a tudományos munkába, tehát végül is nagyon hasznos az egyetemnek is.

Nekünk idehaza, legalábbis kezdetben biztosan nem lesz ennyi erőforrásunk, de ez talán nem is baj. Magyarország jóval kisebb, egyszerűbb, sok a meglévő ismeret, tapasztalat, kisebb csapattal is meg fogjuk tudni csinálni, amit kell, és én a metodológián is szeretnék változtatni némileg, de erről majd később…

Szóval, mi is történt Burgosban, illetve attól délre…

Egy Aranda de Duero nevű városkába kellett megérkeznem hétfő estére, Úbedától jó 500 kilométerre északra. Elképesztő távolságok vannak ebben a Spanyolországban. Ez az 500 kilométer a fele sincs annak amit meg lehet tenni… ha elmegyünk az ország egyik végéből a másikig meg vissza (mondjuk Almeriából Galíciába) azzal akár haza is érnénk Magyarországra…  (Fura volt, itt jó fél órával később világosodik és előbb sötétedik mint lent délen… fene gondolta volna, hogy ennyit számít…)

Délután érkeztem, jó fáradtan… kiderült, hogy a Duero, az egy folyó (Portónál folyik az óceánba, Spanyolország egyik leghosszabb folyója) és azon a környéken mindent Duero-nak hívnak. Aranda csúnyácska, elég modern város, többször is elpusztult a történelem viharaiban, alig maradt régi épület, a föld felett legalábbis… A föld alatt viszont elképesztő dolgok vannak, óriási borospincék. Ez ugyanis egész Spanyolország második legfontosabb-legismertebb borvidéke, közvetlenül La Rioja után. Szerintük persze náluk a legjobb a bor (a spanyol trónörökös esküvőjén is azt szolgálták fel), csak éppen a Riojában nem spanyolok, hanem baszkok laknak, akik nem fúrják egymást, inkább összetartanak, együttműködnek, így sokkal jobb a marketingjük. Ez engem erősen emlékeztet a Villányi Borvidék sikertörténetére (svábok, leginkább) az Egri meg a Szekszárdi kínlódással szemben… Mindenesetre, ha az ember Andalúziában bemegy egy jobb kocsmába és kér egy pohár vörösbort, akkor visszakérdeznek hogy Rioját, vagy Ribeirát szeretne-e inkább… pedig Spanyolországban még vagy 500 másik borvidék van… ennyit számít a hagyomány, vagy talán egy királyi esküvő – kár hogy nálunk ilyesmire már nem nagyon van esély… vagy ki tudja…

Borparadicsom

Közben a vonatom kiért a hegyek közül és Andalúziából is, már Castilla La Mancha széles síkságán robogunk. Ez egészen hasonlít a mi alföldünkre, csak éppen felföld, úgy 7-800 méter magasan van. Ettől van az, hogy bár az ország nagy része sík mint egy pingpongasztal, átlagosan Spanyolország Svájc után mégis a második „legmagasabb” ország Európában. Szántóföldek, combvastagságú, százéves szőlőtőkék, tölgyes ligetek váltják egymást. Ez utóbbiban makkoltatják 1-2 hónapig az „itteni mangalicát” a „pata negra-t” vagyis a feketekörmű disznót, mielőtt azt a nagyon finom sonkát csinálják belőle. Itt-ott van egy ház, vagy valamilyen gazdasági épület, rendes település alig. Ez itt egész Európa egyik legritkábban lakott területe, a népsűrűség alig éri el a 25 főt négyzetkilométerenként…

Megtaláltam a hotelt amit a cordobaiak foglaltak nekem, aztán elmentem egyet sétálni, wifit keresve, de hiába, mert azt sehol nem találtam. Végül beültem egy kocsmába, hogy megkóstoljam azt a hírest vörösbort. Kocsmából, étteremből van itt bőven. Ez utóbbiakat Asador-nak (roston sütőnek) hívják errefelé, és egészen Madridból (180 km) szokás idejönni ebédre, vacsorára. A fő helyi specialitás a kemencében sült szopós bárány  (spanyolul lechazo – a leche-ből, vagyis a tejből eredeztetve.)Ezt itt nemes egyszerűséggel úgy kérik, hogy „un quarto” vagyis „egy negyed”, merthogy negyedesével szokás rendelni, az körülbelül két ember adagja… Szóval megkóstoltam a bort. Az ajtónak háttal az első asztalhoz ültem le, pedig már egészen régi western filmekből is megtanulhattam volna, hogy azt nem szabad. A bor nagyon finom volt, a szék lábához a földre letett táskámat viszont számítógépestől megcsapta valaki, mire megittam a bort és elolvastam a helyi újságot (a bort nem bánom, de az újságba igazán kár volt elmerülni, nagyon szidtak valami helyi politikust, ami így ismeretlenül még unalmasabb, mint odahaza…). Ettől kezdve minden nap visszamentem a bárba, hogy nem került-e elő a táska. Volt némi remény, mert a számítógépet ujjlenyomatolvasó és jelszó is védte, szóval rajtam kívül senki nem tudja használni. A kocsmáros nagyon együtt érzett velem, kaptam egy pohár grátisz bort és azt is megengedte, hogy az ajtóra kitegyek egy cetlit a tolvajnak azzal, hogy ha visszahozza a cuccot szívesen fizetek neki valamit, azzal mind a ketten jobban járunk… Ja igen, egyébként aznap volt a születésnapom… puff neki…

Spanyol koszton

Estére megjöttek a spanyolok, nagyot vacsoráztunk (még nem szopósbárányt, az később jött) és végigbeszéltük, hogy mi lesz a következő három napban. Néhány szó a vacsoráról, meg úgy általában az étkezésről. A spanyol ételek, mint az ország is, nagyon változatosak, nagyon különbözők a különböző vidékeken. Van ahol egészen otthon érezheti magát egy magyar ember (északon, Asturiában, Galiciában) ahol sok babot, krumplit, káposztát esznek, paprika van a kolbászban és megfüstölik a sonkát, még pörkölt meg paprikás krumpli is van, meglepő módon. Más vidékeken furcsa, sosem látott zöldségeket esznek, a leves hidegen összeturmixolt nyers zöldségekből csinálják sok fokhagymával (gaspacho), és tűzön gulyás helyett egy lapos tálcán sárgára festett rizseshús félét főznek a férfiak (ez utóbbi paella néven ismert, és egyébként nagyon finom). Sur de Burgos valahol félúton van, sok finom, majdnem ismerős étellel, igen jó sonkával, erősen római köményes és enyhén szegfűszeges véres hurkával és finom sültekkel. Még valami húsleves féléjük is van, „guisado”-nak híják. Hús többféle is van benne, cérnametélt is kerül, de sárgarépa meg karalábé helyett már csicseriborsót tesznek bele… hát, nekem a Zsuzsié sokkal jobban ízlik, de az ízlés az, amiről butaság vitatkozni.

Másnap nekiindultunk a térségnek. Először a helyi LEADER csoport munkaszervezetébe mentünk, Penaranda de Dueroba. Vicces, a térségben először a PRODER (a LEADER spanyol nemzeti változata) indult el, még 1996-ban. Akkor olyan jól sikerült bevezetni a HACS-ot a köztudatba, hogy, bár már rég LEADER-esedtek, azóta sem tudták levenni a PRODER táblát az ajtó fölül, mert a többség most is így ismeri őket. A munkaszervezet spanyol mértékkel egész pici: Gloria a „gerente” (igazgató), mellett egy projektmenedzserből és egy adminisztrátorból áll, jelenleg, néhány hónapra van velük egy kisegítő gyakornok. Az első interjú rövidke volt és csak általános dolgokról szólt. A végén kettéváltunk, Anabel ottmaradt tovább boncolgatni a második kérdőív eredményeit, mi pedig Eduardo--val és Loles-el hárman elmentünk beszélni először egy borral foglalkozó konzulens cég vezetőjével. (Loles igazából Maria-Dolores, a professzor jobb keze, segítője, titkárnője, logisztikusa és emlékeztetője – mire olyan öreg leszek, mint Eduardo, talán nekem is lesz egy ilyen nélkülözhetetlen mindenesem) A konzulens cég vezetőjéről kiderült, hogy nagyon jó szakember, mindenkit ismer,  sokat tanultunk tőle. Például itt derült ki, hogy a jelenlegi márkanév nem tartható, mert a borvidék nem egyezik bele. Ugyanis a borvidék kilóg nem csak az akciócsoport területéről, de a provinciából is, és a kilógó részekre nem érvényes a ’burgoszi’ kifejezés. Ugyanakkor a HACS területén vannak olyan bortermelők, akik nem esnek a területi védettség alá, de a HACS márkáját (ami megtévesztésig hasonlít a borvidék nevére) használhatnák, ez pedig rontja az üzletet. Jellemző, hogy a borvidék vezetője benne van a HACS elnökségében, és ő nem is támasztott kifogást a név ellen (a HACS-ot magát is így hívják már jó sok éve). A márka bejegyeztetésekor a borvidék kommunikáció/marketing igazgatója viszont már megelégelte a név jogosultatlan használatát és óvást nyújtott be. Hogy pontosan mi lesz az ügy kimenetele, azt egyelőre nem tudni, az viszont biztos, hogy mindez  problémát jelent az Európai Védjegy bevetése szempontjából.

A szúnyog mondja a békának: Jobb a borban meghalni, mint élni a vízben.

A következő interjúalanyunk a HACS alelnöke volt, aki egyben Pederosa falu polgármesterasszonya. Ez a falu arról nevezetes, hogy az egész EU-ban itt a legtöbb az egy főre eső jövedelem. Hát, nem éppen egy hátrányos helyzetű környék. Az ok: az alig száz lakosú faluban 11 nagy, reprezentatív pincészet van, ez az egész borvidék lelke. Az alelnökasszony családja egyébként az egyik 150 hektáros borgazdaság tulajdonosa is, így a beszélgetés legalább annyira szólt a borról, borvidékről, borútról, mint a védjegyről vagy a LEADER csoportról.

Késő van és még holnapra is kéne készülnöm egy kicsit, úgyhogy most itt abbahagyom. Folytatása következik…